Az elcsalt menyecske

Gyárfás Endre, k, 11/29/2011 - 02:37

 

 

 

 

Egy balladamotívum néhány európai változata

 

    „Gyere velem, Molnár Anna, / gyere velem bújdosásra, / gyere velem bújdosásra, / burkusfának árnyékába!”
    Így kezdődik az egyik legrégibb és legismertebb magyar népballada. Az „elcsalt menyecske” balladatípusba sorolják. A történet talán azért volt annyira népszerű évszázadokon át, és azért terjedt el Európában, sőt Észak-Amerikában is, mert az oktalan bizalomnak, az ösztön vezérelte felelőtlen cselekedetnek világos, közérthető drámáját sűrítette. Egyaránt volt alkalmas izgalmas históriának és erkölcsi intelemnek.
    Az életben az elcsalt nő kiábrándulása többnyire hosszabb folyamat. A mi balladánkban és rokonaiban ezt igen szélsőséges jelenet váltja ki: a menyecske megtudja, hogy szerelmese – akiért elhagyta apját vagy férjét és gyermekét – többszörös asszonygyilkos.
    Bár az élet is produkál hasonló eseteket, a néprajzkutatók zöme egyetért abban, hogy ez a balladatípus közös forrásból, mégpedig a középkori francia Kékszakáll-mondakörből ered.
    Kékszakáll valóban élt: Gilles de Retz, másképpen Gilles de Rais vagy Gilles de Laval volt a neve, és a Franciaország marsallja címet viselte. 1440. október 26-án Nantes-ban az inkvizíció bírósága arra ítélte, hogy „bűnös teste felakasztassék és megégettessék”. Így is történt. A vádirat szerint száznegyven gyermeket ölt meg, és vérüket edényekbe csorgatta. A hagyomány azt tartja, hogy leprájának gyógyítása végett „kellett” szüzek vérét innia. Ráth-Végh István dokumentumokra hivatkozva sejteti, hogy koncepciós pert folytattak ellene, melynek során egyes világi és egyházi hatalmasságok a marsall birtokait akarták megkaparintani. Sokan úgy vélik, hogy Gilles de Retz esete és egy korábbi breton monda keveredett a nép emlékezetében. A XVII. századi francia mesemondó, Perrault már így adja elő a történetet:
    „Egy kékszakállú gonosz embernek hat jóságos felesége volt. Mégis megölte mind a hatot. Miért, miért sem – nem tudja senki. Elég annyi, hogy szert tett egy hetedikre is. Próbára akarta tenni, meglehetősen oktalanul, hiszen lehetett már elég tapasztalata a nők körül, tudhatta volna, hogy a nőt nem célszerű próbára tenni. Elutazást színlelt, és rábízta a vár kulcsait. Az utolsó szobába tilos a belépés. Az asszonynak, persze, első dolga volt, hogy kinyissa a tilalmas szobát. Ott azután szörnyű kép fogadta: a hat feleség holtteste felakasztva függött a falon. Ekkor megjött a férj. – Meghalsz te is – kiáltotta. Ebben a pillanatban azonban megérkeztek az asszony fivérei, és kardjaikkal levágták a gonosz kékszakállút.”
    A középkori francia Renaud-ének is megőrizte a históriát. Mivel ez a verses epikai mű szájról szájra járt, tömörsége, drámai ereje lenyűgözőbb, mint Perrault meséje. A csúcsjelenet így szól:

 

„Előttük egy erdő vagyon.
– Ó, ég, Renaud, de szomjazom!
– Igyad, szépem, a véredet!
Többé fehér bort nem lehet.
Ládd, lenn a tó setét vize…
Tizenhárom hölgy fúlt bele!
Tizenhárom hölgy fúlt bele,
és tizennegyediknek: te.”

 

    Különös, hogy a nőnek kell innia a vért, ráadásul a sajátját. A vércsapolást még vízbe fullasztás is „tetézi”.
    A ballada német és skandináv nyelvterületen is elterjedt. A csábító alakja rablólovagként jelenik meg. A német Ulinger lovag történetében a „fejbenézés” vagyis a tetvészés motívuma is egyezik a magyar Molnár (Mónár) Annáéval:

 

„Zöld pajzsa már az oldalán,
háta megett a szép leány,
és vágtat, vágtat, mint a szél,
mígnem egy zöld erdőbe ér.
Gyepre teríti köpenyét,
és szól a lányhoz: – Jöjj idébb!
És mond, fejét fürkéssze át,
borzolja össze szösz haját.”

 

    Egyes dán, norvég, angol és főként skót balladaváltozatokban a gyilkos csábító nem rablólovag, nem bujdosó katona, hanem tündérkirály vagy tündérlovag. Tehát szellemlény. Az északi népeknél ugyanis sokáig élt a hiedelem, hogy az elhalt szerető kísértete visszatér, és a neki „jog szerint” járó asszonyt varázserővel elcsalja a családjától. Az egyik legszebb skót népballadát Lady Isabel és a tündérlovag címmel publikálták az irodalmárok. (A nép, tudjuk jól, nem ad címet az alkotásainak.) Érdemes közölnünk az egészet.

 

„Szép Lady Isabel ingét varrogatta.
Hallja, a tündérlovag kürtjét fújja.
– Ó, az a kürt, ó, bárcsak enyém lenne!
Ó, a tündérlovag keblemen pihenne!
Alighogy kimondta eme szavakat,
ott termett ablakán a tündérlovag.
– Nem szólal a kürtöm, fura ez nagyon,
csak ha megidézel, te szép hajadon.
E1jössz-e, eljössz-e zöld lombok sátrába?
Gyalog ha nem jössz, ültetlek lóhátra.
Lovag egyik lóra, úrhölgy a párjára,
együtt lovagoltak zöld lombok sátrába.
– Szép Lady Isabel, szállj le, szállj le, hallod!
Itt vagyunk, itt vagyunk, ahol meg kell halnod.
– Irgalmazz, jó uram, ne ölj meg engemet!
Apámtól, anyámtól végbúcsút hadd vegyek!
– Hét királyleánynak életét vettem el.
Te léssz a nyolcadik, szép Lady Isabel.
– Ülj csak le, hajtsad le ölembe fejed,
mielőtt meghalok, ejtőzzem veled.
Addig dédelgette, addig cirógatta,
bűbájoskodással hamar elaltatta.
A lovag övével erősen megkötte,
a lovag tőrével hirtelen ledöfte.
– Hét királyleánynak lettél te gyilkosa.
Maradj itt, maradj itt, mindnyájunk férjura!”

 

    Egy másik skót változat hőse nem tündérlovag, csupán lovag, aki hús-vér ember is lehet. Mi a lényeges tartalmi vagy inkább erkölcsi különbség a két ballada között?
    Az, hogy ha földöntúli erő, kivédhetetlen bűbáj hatására indul útnak a nő, akkor nem felelős a tettéért. Amennyiben férjeurát, családját hagyta el, ez nem bűn: nem követett el hűtlenséget. Ha azonban hús-vér férfiútól hagyta magát elcsalni, akkor bizony bűnös.
    Ez utóbbi esetről lehet szó egy újabb kori változatban. (Abból sejthető, hogy újabb kori, hogy Amerikában jegyezték le.) Itt a hölgy a kalandból hazatérve „lekenyerezi” otthoni papagáját, hogy az ne árulkodjék a szökésről, illetve igazoljon alibit. Tehát bűntudata van. A magyar Molnár Anna is tart a büntetéstől. Óvatosan puhatolózik az uránál:

 

„Ó, Polly, Polly, szép madár,
ha rólam nem fecsegsz,
aranyból lesz a kalitkád,
ezüstből a retesz.”

„Hazajönne feleséged,
megszidnád-e, megvernéd-e,
megszidnád-e, megvernéd-e,
orcájára felvetnéd-e?”

 

    Látjuk, hogy a típus Európa-szerte megtalálható variációiban a cselekmény nagyjából azonos. Egy férfi elcsal egy nőt a szeretteitől, vándorol vele, majd meg akarja gyilkolni, ám az asszony túljár az eszén, ő végez a csábítóval. Miben állnak a különbségek?
    Más és más a helyszín. A Szép Jeanneton francia balladájában a gyilkosság eltervelt helye a tengerpart. Nálunk és más „tengertelen” népeknél az erdő vagy a tó, a folyó partja. A balladamondók és hallgatóik a maguk környezetéhez igazítják a helyszíneket. Akárcsak a szereplők „társadalmi státusát”, foglalkozását. A mélyen feudális világban a férfi többnyire lovag, gróf, a nő királylány, úriasszony vagy várkisasszony, „lady”. A Székelyföldön azonban – és ez figyelemre méltó – a csábító nem lovag, hanem az erdélyi asszonyokat sokkal gyakrabban veszélyeztető kóbor katona. Sőt: bujdosó katona! Gondoljunk a kuruckort követő időkre!
    A balladák arról is árulkodnak, hogy költőik és hallgatóik számára erkölcsileg mi a fontosabb. A lovagi eszményeknek megfelelően Lady Isabel, a Szép Jeanneton és társnőik azért válnak hősökké, mert sikerül nekik bosszút állniuk.
    Egyes északi, délszláv és cigány változatokban a nő fivérei kapnak fontos szerepet: ők állnak bosszút húguk helyett.
    Egy piemonti népballadában, melynek nyelve olasz szavakkal kevert francia, a hősnő, Munfreina (illetve Munferrine) csak a gyilkosság után találkozik a bátyjával, és váratlan fordulatként bejelenti: elzarándokol Rómába. Ez nyilvánvalóan nem népi motívum. Tetten érhető az egyház, a papság erkölcsnemesítő szándéka.

 

„Ó, nem, nem, bátyám, kedvesem,
haza már többé nem megyek.
Rómában, szent pápánk előtt
fogom meggyónni vétkemet.”

 

    Az Észak-Amerikában gyűjtött balladák egyikéből (Katie Morey a hősnő) valószínűleg a protestánsok szigorúsága lúgozta ki a bűnöket: mind a legény gyilkossági tervét, mind a lány véres bosszúját. A csábító célja „csak” a megrontás, a kiszemelt áldozat pedig gyermeteg csellel jár túl a gazfickó – inkább csak züllött alak – eszén. És még szüzességét is megőrzi!

 

„Ó, édes-kedves – szólt a lány –,
érzem, megfognak minket,
Apámuram nyomunkban van,
bizony, utolér minket.
Ím, itt a legmagasabb fa,
mássz fel, hogy meg ne lásson!
Megyünk aztán, s egy rejteken
szerelmes karod átfon.

Sebesre marta a fatörzs,
míg mászott fel a fára.
Ingét az ág megszaggatá,
míg mászott fel a fára.

Szökellt a lány a réten át,
ártatlan maradt s büszke.
Az úr csak ült a fatetőn
kis híján eszét vesztve.”

 

    Molnár Anna kalandjának hallgatóit, úgy rémlik, nem érdekelte a bosszúállás. Őket az izgatta a leginkább, hogy az asszony hogyan talál vissza az elhagyott családi körbe, s miképpen tudja helyreállítani a megbontott harmóniát, a morális alaphelyzetet.
    A mi székely népballadánk, amint láttuk, csak egyetlen szál abban a színes szőttesben, amely nem egyéb, mint Európa közös, népi eredetű kulturális hagyományainak szimbóluma.
    Jogos büszkeséggel tehetjük hozzá: igencsak szépséges, fényes, nemes szál.
 

 

 

Megjelent: Napút, 2001. május

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap