Az elataposott nemzedék - in memoriam Dusa Ödön

Kertész Jenő, v, 12/01/2013 - 00:10

     

 

 

     Mások nevében nem szívesen nyilatkoznék, de az elmúlt évtizedekben önmagamon észrevettem, hogy a látens emlékeim, amelyek egy idő után szinte teljesen feledésbe süllyedtek, valamilyen külső hatásra (álomkép vagy találkozás) megelevenedhetnek, és a mindennapjaimat újból felbolygatják. Ez történt, a kilencvenes évek második felében, hogy másfél évtized után, egy késő őszi hétvégén, a budai Lukács fürdőben váratlanul összefutottam a már „svéd nyugdíjas” Dusa Ödi barátommal. A találkozást akár euforikusnak is nevezhetjük, ami folytatódott nosztalgikus vacsorákkal, majd egy néhány a Rumbach Sebestyén utcai pinceklubban lepörgött előadói esttel.

 Az első vacsorára ő hívott meg. Akkoriban egy vadregényes, festői házacskát bérelt valahol a Szépvölgyi út fölött. Ha ma napvilágnál oda kellene találnom, bizonyára bajban lennék. Meghívására busszal a végállomásra érkeztünk. Ott várt ránk, a jellegzetes szakállas prófétai mosolyával, csak egy pár lépésre az estbe burkolózó erdőtől. Még bevártunk egy néhány buszjáratot, amelyekről rég nem látott ismerősök szálltak le. Aztán ő bólintott, hogy indulhatunk. Az érkezőkkel – szintén „időutazók”- a múlt ezoterikus tejútján érkezve döbbenten ismertünk egymásra. Olyan kéttucatnyian lehettünk, térben és időben egymás számára rég elveszettek, ismerősök és „látásból” tegeződők. Akár egy szedett-vetetett, spontán iskolai találkozó. Azért előbb vagy utóbb egymásra ismertünk. Sokukról azt sem tudtam eddig, hogy otthon maradt-e, áttelepült, vagy disszidált. Egy bizonyos: tucatnyi éve nem láttuk egymást.

Ropogó gallyakon taposva, sötétben bukdácsolt az ámulattól és a csodálkozástól szédelgő társaság, mígnem az említett mesés házacskához érkeztünk. Az előterében udvar és innen lefelé kilátás a Dunára s a kivilágított fővárosra. A hangulatot tetézte az udvaron lobogó tábortűz. Felette bogrács, fortyogó lábszárpörkölttel. Italozgatás közben Ödiről meg is feledkeztünk. A csajok („vén csajok”) siserahada spontán elvonult pletyózni, mi vén fiuk, mint urbanizált nomádok sörözgetve, borozgatva, csodálva az elénk táruló panorámát, beszélgettünk és észrevétlen beszámoltunk egymásnak az eddigi „időutazásról”. Emlékezetes éjszaka volt, véget érni nem akaró múltidézésekkel. Éppen hogy nem vártuk meg a késő őszi napfelkeltét. Ezt követően nemsokára én hívtam meg Ödit és a párját egy „otthoni” vacsorára (borcsleves és mititei).        

Előadásaira a meghívókat általában minden bejelentés nélkül személyesen hozta el, és ha nem voltunk odahaza, bedobta a postaládába. Így került oda egy A4-es méretű, alig negyvennyolc oldalt számláló kiadvány, amelynek sötétkék borítóján DÖ monogram domborodott. A kötetecske, Ödi bevezetőjével kezdődik, ami kiemeli a motivációit, majd naplójegyzetek, rövid curriculum vitae, képek előadásokról és egykori plakátokról, egyéb korhű dokumentumokról. Kortársak írásai Ödiről, a DÖ színházról és a „hírhedt” kolozsvári Pincéről, a Grafit Pencil Nyomda és Lapkiadó Kft gondozásában. A fedőlap belső részén köszönetnyilvánítás; Köszönetet mondok Jánosi Tibornak a könyvben felhasznált és a nagyrészt általa gyűjtött dokumentációért.*

Idézet a kötetből; Tar Károly (erdélyi író):  DÖ színház(részletek)

„…..A mozgásközpontú színháznak még nincs iskolája, de kiterjeszthető. Az alkalmazott mozgások, könnyen tanulhatók, a játék élvezetes műhelyjellege, közösségi szellemet ösztönző és azt fenntartó együttalkotásra késztet.

Irodalmi értékű szövegek alkalmazásával művészi színvonala tovább növelhető. De Dusa Ödön mostani egyszemélyes jelentkezése is ízelítőt ad ebből az újfajta kísérleti színjátszásból. Az új színházi műfajt teremtő Dusa Ödön verselőadóként is érett művészként áll elettünk. Nem szavalja, hanem lelkünkbe oltja a verset. Mozdulatai, gesztusai, mikromimikája a kimondott szavakkal egyenértékűek.

   Megtörtént egyszer, hogy ezer férőhelyes színházban, a nézőtér előtt szótlanul és látszólag mozdulatlanul adott elő „verset”. Négy perces némasága Lao-ce gondolatát idézi: „a bölcsnek nem kell a szó sem.” A közönség fergeteges tapssal köszöntötte a bátor újítót. Minden DÖ előadás megismételhetetlen. ritka élmény….”

      Véleményem szerint, az emberiség történelmében mindig létezhettek, kisebb – nagyobb létszámban – „taposásra” ítélt célcsoportok. A mai léptékekkel valójában a reneszánsz, a reformáció – és a polgári forradalmakat követően mérhető. Mindig lehettek néprétegek – és ezeken belül egyének – akik a megadott hivatalos iránytól szöges ellentétben indultak el valamerre, miáltal eretnekként pusztulásra ítéltettek. Vagy túlélték és lettek valakik, vagy elpusztultak, tékozló fiuk- vagy lányokként megbélyegezve végezték az exisztenciáért vívott egyenlőtlen harcban, egy percig sem gondolva a karmájukra, ami egész másra predesztinálta őket.

A mi erdélyi nemzedékünk másképp gondolkodóinak meghurcoltatása, a román kommunista diktatúra „fénykorára” datálódik, függetlenül attól, hogy román – vagy más nemzetiségű állampolgárár az illető.

Dusa Ödi objektív példája, tipikusan erdélyi. Kálváriájának gyötrelmeit bizonyára magyarságtudata is fokozta, (néhány tövissel többet fontak a koronájába) de ő úgy élte meg, - nemzetiségétől függetlenül - mint a többi, hasonló gondolkodású romániai kortársa. Mint azok, akik nem akartak előírásoknak megfelelően hibernálni és gondolkodni.

     Az egész, egy néhai kertvárosi pincében kezdődött.(Pestiesen szólva: pinyó).  Megjegyzem: ez a PINCE, vagy pinyó, fizikai értelemben már réges- rég nem létezik. Ebben az erdélyi városban, egykoron a belváros e fertálya egy gótikus, impozáns katolikus templomig tartott, amit még akkor építettek, amikor a város lakosságának meghatározó rétege még magyar nemzetiségűnek vallotta magát. E templom, még két évszázaddal ezelőtt az út közepére építetett, úgy hogy az egyik oldalán menet- a másik oldalán az érkező forgalom bonyolódott. Mindez így működött égészen a nyolcvanas évekig. Ekkor ugyanis az erőszakos urbanizáció égisze alatt, a templom mögött kezdődő „hóstáti”, többnyire magyar- lakta kertvárosrészt, nagy elánnal és ideológiáktól fűtve, ledózerolták, a langyos reményekkel és meggyötört álmokkal együtt. Sok másképp gondolkodó álmait és le nem írt, de megálmodott és kimondott gondolatait a zsarnokság - még ha ideiglenesen is - Ödi reményeket ringató pincéjével együtt, egy jó időre sikerült eltemetnie. Még örülhetünk, hogy a gótikus díszeiben pompázó, majd két évszázada épített templomot a hatalom – heves vitákat követően - (állítólag vatikáni nyomásra) békében hagyta.

( Részlet Dusa Ödön: A Pince rövid története c. visszaemlékezésből 1999. január 14.)

„A gondolat és vágy, hogy nekem is legyen egy külön „szobám”, 1968 nyarán, egy tengerparti városban, Mamaian erősödött meg bennem. Hazamenve Kolozsvárra, kis telkes házunkba, egy szobakonyhás lakásban éltem együtt szüleimmel, két lehetőség közül választhattam – padlás vagy pince. Előbb a padlást térképeztem fel, és latolgattam a beépítés lehetőségeit, de egy hírtelen gondolat levitt a pincébe, ahol el is dőlt, a pince lesz a lakásom...”

A hetvenes évek végéig, még a templom mögötti kertvárosrészben lovas kocsik is közlekedtek. Ebből az időből akár egy szürrealistának nevezhető apokaliptikus élet (inkább halál) képre is emlékszem.

Hajnalodott. A gyilkos pirkadat közepette az úttesten két áram ütött, szekér elé befogott ló teteme hevert. A bajszos, csizmás hóstáti** kezeit tördelve, sírástól elcsukló hangon a lovakat neveiken szólongatta, ott toporogva körülöttük. Szép lovak lehettek. Az egyik almás-deres, a másik meg barna. Ennek a meredt, szinte csodálkozó szemeit is láttam. Az egyik balra- a másik jobbra dőlve lehelte ki a lelkét dermedt patáikat szemrehányóan az égnek emelve. A leszakadt troli vezeték, majdhogy nem, az Ödiék háza előtt, nyolcszázötven voltos egyenárama végzett velük. Megjegyzem: akkor még létezett a PINCE!

Alexandru Dohi: Ödi Pincéje (részlet) „ …..Lemegyünk a meredek lépcsőkön, és egy hatalmas boltíves pincehelyiségben ébredünk fel, egy másik világban. Két kétszáz wattos égő erős fényt szór, körülöttük vastag fekete láncok csüngenek a menyezettől, mintha a fényt akarnák bilincsbe verni. A plafonon vérző sakktábla méteres négyszögekből,- játék és harc színhelye. Körös- körül könyvespolcok tele vaskos kötetekkel, melyekre vér csorog a megsebzett egek sakktáblájáról. A padlón fekete báránybundák hevernek szanaszét. Nyugati zene szól. Ödön egy trónfélén ül. Mélykék szemek, monumentális hallgatás…..”

Annak idején sokan voltunk, akik nem abból éltünk, amiből szerettünk volna.(Mellesleg Ödi sem!) Mindenki valami homályos anyagi függetlenséget, perverznek tűnő, iluziorikus szabadságot keresett. Ezek a rendszer ideológiája szerint „parazita” egyének, megpróbáltak az árral szemben haladni, kijátszva a szocialista blokk országaiban oly előszeretettel alkalmazott KMK (közveszélyes munkakerülés) paragrafusait.

Ekkortájt, az egyik legnépszerűbb, bizonyos kétes értékű szabadságot biztosító megélhetési, - vagy inkább túlélési foglalkozás- bizonyos tejkihordói státusként volt elterjedve. Mivel a kereskedelemben, többek közt tejet sem lehetett mindig vásárolni, a hajnali tejkihordóknak a város mindennapi életében, óriási szerep és státus jutott.

A tejkihordók közvetlenül éjfél után vételeztek és takaros kupacokba rakták, a hajnali csendben irritálóan zörgő drótrekeszekben, az adott lakóterületet megillető előfizetett tejmennyiséget. Majd –majdhogynem névre szólóan- reggelig kihordták a jellegzetesen széles szájú, ezüst sztaniolfedővel ellátott üvegeket. Ez a „szakma”, annakidején a tipikusan a hatalom által kiszorítottak, vagy az önként belső emigrációba vonulók közkedvelt, vagy kényszerű megélhetésének bizonyult. A foglalkoztatottak felkészültsége egyetlen más ágazatban sem lehetett változatosabb és magasabb színvonalú. Egyetlen közös vonással rendelkeztek; bizonyos értelemben a társadalom számkivetettjeit képviselték. De egyértelműen és tagadhatatlanul, valamilyen külső oknál fogva, szabad úszók akartak lenni. Volt közöttük kirúgott, másképp gondolkodó tanár, számos kudarcot valló börtönviselt disszidens, önjelölt művész, író, meghasonult teológus és számos meg-nemértett zseni.

Alexandru Dohi: Ödi Pincéje (részlet) „…..Közben nyílik az ajtó és beáramlanak az érdekes figurák:különcök,szabadúszók,teozófusok,véndiákok,jógamesterek,zeneszerzők,kalandorok,tejkihordók,ellenzékiek és érzékiek. Leheverednek a földön, és beszédbe elegyednek. Szóba jön Szókratész, Dosztojevszkij, Grotowski, Eugenio Barba, Zacharias Lichter, Vangelis, Szilágyi Domokos az Öngyilkosság, a Sors, az Igazság, a Feszültség és a Feszültségoldás. Mindenki beszél, aki már nem bír beszélni, az hevesen táncolni kezd… Van, aki kiborul, van, aki extázisba esik. ( Fölöttünk meg hősiesen virágzik a kommunizmus…)”

A Pincéről még diákkoromban hallottam. Futótűzként terjedt a hír, hogy a rendőrség valahol a Lenin úton leleplezett egy” szex klubbot”. Számos fiatalt letartóztattak. Ifjakat fegyelmeztek, iskolákban és egyetemeken emiatt. Pedig csak egy spontán szavalókör és egy zenehallgatásra elkötelezett társaság keresett itt magának törékeny létjogosultságot.

Dusa Ödön: A Pince rövid története 1999, január 14 (részlet).

….”A Pince elkészültekkor a megalakult a Zenekör is, ami közös zenehallgatásból, saját Toplista felállításból, zenei beszámolókból állt. A kör tagjai a város középiskoláiból és egyetemeiről kerültek ki. Míg a Szavalókör szükkörű és magyar nyelvű volt, a Zenekörben román diákok is részt vettek. Rövid idő alatt oly népszerűvé vált a kör, hogy egy-egy találkozón zsúfolásig megtelt a pince, sőt nem is fért be mindenki. A pince „sikere” a hatóság fülébe is eljutott, és a rendőrség 1970 januárjában egy rajtaütésszerű razzia keretében mindenkit bevitt a rendőrségre, ahonnan vallatás után mind hazakerültek, kivéve engem. Ahhoz, hogy végül hat hónapi börtönre ítéltek, a város élénk fantáziája is hozzájárult. Futótűzként terjedt a hír a razziáról a lakosság körében. A résztvevőket az iskolákban, és az egyetemeken nyilvános gyűléseken megrótták, megbélyegezték. A városban, ahogy ilyenkor lenni szokott, a történetekhez majdnem mindenki hozzáadott még valamit. Így kaptak lábra kábítószeres és meztelenségeket ecsetelő történetek. Sokan azt bizonygatták, hogy engem több mint tízévi börtönre fognak ítélni. Nem csoda hogy a város „nagyjai” úgy döntöttek, hogy jobb lesz nekem „bent” maradni, amíg minden elcsitul….”

    Számomra rendkívül érdekes lenne, ha valamilyen emberfeletti képességgel megáldott földi lény, számba venné az Ödi egykori „hold-udvarát,” a Pince rendszeres- és spontán látogatóit. Ha például láthatnánk, hogy kinek volt bátorsága és kitartása, a-nem kis áldozatok árán -„átmenteni” dédelgetett ifjúkori álmait, határokon, véres- vagy vértelen rendszerváltásokon keresztül és kitartani mellette.(Persze azt sem ártana tudni, hogy kik voltak a „beépítettek”!)

 Ödi megtette, ingázva Stockholm-Budapest és Kolozsvár között.

Cselényi László (szerkesztő-rendező): DUSA ÖDÖN portréfilm a Színházi Főszerkesztőség számára;

„Dusa Ödön Stockholmban él másfél évtizede, ő is a 80-as évek erdélyi elvándorlóinak egyike. Hányatatott sorsú magyar, akinek Ceausescu Romániájában sosem adatott meg, hogy igazán művészként élhessen. Börtönviselt ember: annak idején (a hatvanas évek vége felé) a szekuritáté bezárazta, mert kolozsvári művésztanyáján baráti körben rendszeresen hallgatta a Szabad Európa rádiót***….

 

 

 

A legeredetibb önálló előadóművész, aki a hagyományos teatralitást az örök magányosság kiszolgáltatottjaként ötvözi egy személyes performációval, happeningjével. Saját kiadású hang-és videokazettái világszerte keresettek a magyarság körében. Azt mondhatnánk erre: minek nekünk egy idegenbe szakadt, kivénhedt performer? De a jelenség ennél sokkal drámaiabb, mélyebb. Dusa Ödön igazi magánszínház, lénye clown örök tragédiáját és reménykedését hordozza magán.”….

     Ödi nemcsak mint mindent és mindenét feláldozó előadóművész, de emberséges emberként is megmaradt sokunk emlékezetében. Szerény, de tartalmas életét áldozta a „világot jelentő deszkákért”, nem törődve a „politikai ellenszéllel”, sem gúnnyal és megvetéssel. Ma állíthatom, hogy mi a Pince egykori látogatói – notórius megszállottak – amolyan prófétánknak tekintettük.

Stockholmban halt meg, - mint mondják - rettenetes kínok között. Búcsú nélkül ment el. A színészi teljesítmény rögzítés híján, tudjuk, hogy efemer. Haláláról csak jóval később szereztem tudomást. Sajnálatos hogy alakításainak nagy része nem volt rögzítve.

 

  • Jánosi Tibor, fiatal ígéretes kolozsvári költő volt. Tragikus hírtelenséggel elhunyt Budapesten

**  Hóstát- Kolozsvár egykori magyarlakta kertvárosa, ahonnan a város piacát is ellátták. Lakosai még egészen a nyolcvanas évek közepéig, jellegzetes népviseletben jártak.

***  Cseke László és Cornel Chiriac könnyűzenei műsorait

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap