Az együttlét 32/34

Jókai Anna, cs, 03/22/2012 - 00:03

 

 

 

 

 

„Szia, Artúr, hazajöttél?” – Szitált az eső, ott ült az udvaron, a mamája ócska ernyőt szúrt a háta meg a tolókocsi támlapja közé, ott ült nyakig pokrócban, és valahogy tényleg ki volt cserélve… Ahogy válaszolt. Majdnem alázatosan. És ez sokkal rosszabb volt, mint a régi agresszivitása. És kérdezett. Némi tusakodás után kitört belőle. Hogyan lehetnek olyan gonoszak, alapvetően jó emberek? Alapvetően jó emberek, akik főztek rá, mostak rá, inget varrtak, tisztába tették egyetlen zokszó nélkül… De kiprédikáltak a kezéből minden könyvet, ami nem szigorúan, nem igazolhatóan felekezeti… a kazettáit elzárták, s ha mégis előadták, nagy-nagy könyörgésre, ecetes képpel, sóhajtozva tűrték a „világi” zenét, a férfi azt mondta, ezzel verünk Krisztus keresztjébe újabb szögeket, éjszakára behúzták a függönyt, és amikor ő kérte, ne sötétítsenek be, mert az iszonyatos érzés, hajnaltól, mint a koporsóban, akkor az asszony azt mondta, ez a rossz lelkiismerettől van, a kísértő lakozik benne, azt kell kiűzni… önmagát megtisztítani, minden eszközzel… De különben mindent, mindent megtettek érte. Egyetlen zokszó nélkül.

„És akkor megkérdeztem, figyelsz, öcskös, akkor megkérdeztem, tulajdonképpen miért hoztak el, miért teszik ezt az egészet… S azt felelték, Istenért, a mi Urunkért, az üdvözülésért, a mennyeknek országáért, egyedül… És akkor már nem tudtam ottmaradni náluk, öcskös, hát én teljesen ki vagyok hagyva?! Engem szeressenek, értem tegyék… valaki végre… – Csiszár Artúr könnyei a nyirkos pokrócra potyogtak. – Ha ezt nem kaphatom meg, inkább semmi sem kell. A mamának muszáj, a mama sem önkéntes… Inkább mindenért fizetek majd. Kuporgatom a járandóságomat. Fizetek a levesért, a vízért, a tiszta gatyáért, a társalgásért, ha nincs senki önként… élvezetből… mert én kellek neki, én!!! Nem olyan megalázó, öcskös, mint ez. Hogy általam szereznek az Istennél jópontokat.”

Bebiztosítás a túlvilágra! Akkor inkább az „istentelen” emberszeretők, mint az embertelen „istenszeretők”. Azt hiszem, a sokat emlegetett Krisztushoz annak is több köze van… Lehet, hogy beszéltem erről Csiszár Artúrnak. Lehet, hogy figyelt is. De sokat a helyzetén ez nem változtatott. Egyébként Argilt is ez ejtette kétségbe. Valami ehhez hasonló. Hogy magasabb dolgokra hivatkozva hagyjuk cserben az „alacsonyan” szenvedőket… Nem tudom, hol olvastam. Miféle híres pofa bölcsessége: aki a létezőkkel törődik, az elfecsérli az energiáját, ahelyett hogy minden erejét, idejét a létre, a lét kérdéseire fordítaná… Ez különút! Veszedelmesen meredek ösvény. És közvetlenül a pokol mellett vezet. Hártyaszerű válaszfallal. Én ezen nem akarok járni. Nem nekem találták ki az ilyet. A megváltó szeretetben nem válik szét a nyomorult teremtmény meg a diadalmas Isten. A személyt kell figyelemmel szeretni és megkülönböztetve, a Teremtő nevében, éppen. Nem kiszámítottan, egyengetve holmi égi karriereket. A hitnek legtöbbet a hit karrieristái ártanak. Lehet, hogy beszéltem erről Csiszár Artúrnak. De mit tudtam tenni érte? A Csiszár mama ötvenezer forintot kért. Anyától kérte. Elektromos nyugati tolókocsira, ennyi a vám. Artúr ne legyen a négy fal közé zárva, ha ő, a mama, a gerincével teljesen lerobban, vagy – ami ebben az esetben tragédia – Artúrka túléli őt. Volt, ha nem is ötven-, de harmincötezer forintunk. Öt százalékra, takarékban. Anya a kérésbe majdnem belebetegedett.

„Az utolsó tartalékunk. Nem adhatom oda. Értsd meg, Ali. Légy könyörületes…”

Nekem akkor még nem volt pénzem. Az a vicc, hogy ennyi ma sincs. Egy összegben. Pedig lehetne. De szétszórtam. Szétszórom folyton. Ma se tudnék rögtön segíteni… Ezután megromlott a viszony. A Csiszár mama szégyellte, hogy kért. Anya szégyellte, hogy nem adott. A puding próbája az evés. S a gyakorlat a teóriáké. Terézia nővér azt felelte az újságíróknak: nem érek rá politikával foglalkozni. Joggal felelhette. Ő igen. Mert őt a tevékenysége igazolta. Tudott a kérdésre – mit, kinek a nevében? – érvényesen, tényekkel válaszolni.

„Mert valami van… valaminek lennie kell… – anya kitárja az ablakot, a harangszót behívja, délelőtt, húsvét vasárnap –, … de hogy mi is az, pontosan, titok… talán nem is szabad feszegetni. Egy hangulat… odaátról még senki nem jött vissza. Ezen kár törni, Ali, a fejed… Majd meglátjuk, ha meglátjuk! Nem kell ehhez templomba járni, imakönyvet bújni… egyik vallás olyan, mint a másik. Nem is tudom, miért kellett szétparcellázni…”

„Menjetek már a sunyiba! – Apa leteszi az újságot, feláll, a sarkán hintázik. – Felvilágosult emberek! Isten nincs és nem is volt. Ez nyilvánvalóan nonszensz. Pihentagyúak és gyávák, gyengeidegzetűek menedéke. De az egyházakat nem hagyom bántani! Az egyházak nagyon is fontosak. Féken tartanak, tanítanak, csupa szépet és nemeset, vannak még szívmelengető ceremóniáik… Nagyon is jól ki van ez találva, fölösleges belekeverni a metafizikát. Kora, neme, állampolgársága, vallása… nagyon is kár, hogy megszűnt ez a rovat. Mindjárt tudta az ember, hányadán áll. A vallás forma. Nagyon is fontos formaság.”

A földszinten pedig Csiszár Artúrka. S még annyit sem tehetek, hogy önszántamból vele helyet cseréljek. Legfeljebb én is tolókocsiba kerülök, de ő nem kel ki belőle, ezáltal sem. Nagyon lehet Krisztust irigyelni. Nem a sorsát. A lehetőségeit. És a Kolbe atyákat. Akiknek módjuk volt az áldozattal cserélni………………………………………………….

A nyomorékok sem egyformák. Ez itt, szemben, speciel, egy virgonc nyomorék. Határozottan virgonc. Le se fütyül minket. Nyilvánvalóan mélységesen megveti ezt a sok barom egészségeset. Nem engedi meg magának, hogy a katonaszabású majom felbosszantsa. A tekintetében határozott lenézés van.

 

A kuszált lábú nyomorék (hivatalosan mozgássérült) rezzenéstelen pillával valóban Ladárra néz a púposodó dinnye fölött.

IDEGES

Ez a csinos fijú. Mijen ideges. Rángatózik a nyaka. Nekije. Mijért ojan idegesek. A főorvos úr is ideges. A főorvos úr meg van elégedve. Nem okozok csalódást. Nekije. Szépen stagnál. Az állapotom. Mehetek a büfébe. Jó a levegő. A temetői büfében. És több a pohár, mint a zsíros tányér. Jó mosogatni. Jól csúszik a szivacs. Ez most egy jó mosogatószer. Eneszká. Kíméli a kezet. Ha a kezemmel lenne. A főorvos úr is megmondta. Az szerencsétlenség lenne. A kéz sokkal fontosabb. A lábbal nem kell dolgozni. A láb, jópofa a főorvos úr, luxus. Én önellátó vagyok. Az is micsoda szerencse. Nem lehet hasonlítani. Szegény Palika. Nem stagnál. Nem stagnál elég szépen. De azért vagyok én. Nekije. Aki nem önellátó. Micsoda szerencse. Aki nem önellátó. Az igen. Az aztán nyomorék. Mindig szerencsés voltam. Engem a Jóisten nem hagy el. Ma is kaptam dinnyét. Görögöt. Szeptemberben. Nehéz. Nem baj, főorvos úr. Elcipelgetem. Nekem ojjan muszklim van, tessék megtapintani bátran. A büfében beteszem a jégre. Ha van hely, ha lesz ojjan szerencsém. Estére áthidegszik. Szegény Palika él-hal a dinnyéért. A görögért. A magot ki kell nekije előre szedni. Megakad a torkán, nekije nem ojjan fitt a légzőszerve. Lőrinc talán még nem pisált bele. A dinnyébe. Ha van ojan szerencsém. Akkor még édes. A jó dinnye kong. És reped. Nem kell soká nyiszatolni. Jó vérpiros. Mijen szépen süt a nap reája. Ez is mijen szerencse. Esőben mennyivel nehezebb. Ide-oda villamosozni, az ernyőt is tartani. Hogy annak a drága embernek egy kis örömöt okozzak. A stagnálással. Ami az ő érdeme, a főorvos úrnak. Köszi szépen, Jóistenem. Te mindig csak segítesz engemet. Hogy a szegény Palikát is mellém odaadtad. Kettecskén. Ha jő az alkonyóra, kettecskén… Én meg tudom keresni, ami kell. Nő létemre. Fenn tudom tartani. Sok nő hibátlan nem tudja. Tegnap meghozták a szenet. Szép fekete, kicsit vizes. Jöhet a tél. Hol a boldogság mostanában, Petőfi Sándor nagy költőnk, nemzeti. Nekem megvan a boldogságom. A kedéj. Viszem a dinnyét. Süt a nap. Palika vár már könyökölve. Szépen stagnálok. Az emberek pedig mijjen idegesek! Ez a szegény fijú. Itt srégen. Mennyire lehet sajnálni! Szegényke. Mijjen ideges…

 

Ladár úgy véli, a rászegeződő tekintet egyre ellenségesebb. Valami indulat van benne, mindenesetre, neki szóló, személyes. A szituáció kényelmetlen. Torkát megreszeli. Nyelvével az alsó ajkát belülről felduzzasztja. Ok nélkül böffent, röffent. Idegessége növekszik, saját maga idegesíti; a harákolás, a nyelve mesterséges állása, nem jön rá, miért, aztán

DE HISZEN EZ AZ ANYÁM

 

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap