Az az este

Jókai Anna, sze, 09/13/2017 - 00:06

Többen vagyunk együtt, mintsem képzeled – vannak olyan napok s a napokban olyan óra. Bizony, hallgass ide: lehet, hogy álom, lehet, hogy való.

A csönd az első vendég, beköltözik a félhomállyal. A lélek-senkiföldje gazdáját keresi. A szürke alkonyulat feszülten vár valamit. Alig koccannak, alig reccsennek a tárgyak. Ugrásra kész az ünnep – de karmai nincsenek, meleg testével hideg ellen, gyilok ellen befed.

Egy kéz érintése.

– Ki van itt? – kérded, tudod pedig. A másik keze az vagy a másik kezének eleven árnyéka. Nagy a különbség, de mint hinnéd, mégsem akkora. Idő és tér tágul – tűnik. Csudák az ilyen napok, s benne az óra, csudák. Könnyesedés. Gyufa sercen, halvány világlás, csengettyű vékony szólása. Körülnézel.

Széles a társaság, dörzsölöd a szemed. Minden utódod eljött – és minden ősöd is. Élete legszebb virágjában anyád sürög-forog, apád ártalmatlan vezényszava hallik, nagymama az ágyban trónol, nagypapa hetykén és némán botjára támaszkodik, szemlélődik, ásít egy kicsit, és a gyerekek máris beáramlanak. A küszöbtől az asztalig érve nőnek fel; csúsznak, lábra kapnak, futnak, hajukat átszínezték, hangjukat megvastagították – íme, itt csücsül már a gyereked gyereke: játszódik a beszületett és a majd megszületendő; a régi kiszületettel játszanak. Ámulat-bámulat!

S nincs a gyülekezetnek vége. Nyitják az ajtót, nem kétséges, szabad-e? A szőnyegre kuporodnak, hites barátok és baráti árulók, rontott és vesztett szerelmek, talán elég is, mondanád, de nincs érvénye a szónak, ami megtörtént, megtörtént, s amit gondolsz, az a vetés. Nem az ítélkezés ideje ez. Bántottál vagy alkalmat adtál, hogy téged bántsanak nagy a különbség, de mint hinnéd, mégsem akkora. Jön a csapat. Mindenki ismer mindenkit, a bemutatkozás fölületes gesztusai elsorvadtak. Lehervadt harag és indulat. Most jó nekik így. Neked is. Bosszú nem fűt, csak a fájdalom parazsa. Minden végleges – és semmi sem az. Látod, látod. Féltél, kicsinyhitű: s teli a szobád. Zárni próbálsz: hiába. Kilincs nem kattan, kulcs nem csusszan, a kapu tárva.

Érkezik serege a jóakaratúaknak, őrzik-támasztják folyosód málló körfalait, nem mondják, de te érted, mi ez a közös öröm, ez a csontban lüktető eufória, nem hirdetik, de te tudod, honnan ez a szövetség, az eltökélt cselekvés mi végre? A dolgok lényegükben fürödnek, a kommentár fölösleges. Az együttlét feszes extázisa, az igaz-ban összekötöttek finom remegése: gyöngyök vagytok egyazon szálon, rokonok szándékban, rokonok viselésben. Az egymásra eszmélés gyönyöre a tömör magányt megoldja, a kisajátítás késének pedig élét veszi: bizony, szeretet ez, vagy legalább már ahhoz hasonló. Hatalmas a ház, s valamennyi szöglete otthonos…

De mégsem egyszerű. A gyilkosok hada is didereg. Vannak ilyen napok s a napokban ilyen óra. Tanyát vernek a szegény buta gyilkosok is a lépcsőd alján. Torz fejüket vágyódással nyújtják irányába a fénynek: emberi arcuk van a páncéllá száradt, pattogzó vér alatt. Ne űzd el őket. Nem a védekezés ideje ez. Figyelnek ők is: konok sóvárgással, fegyvertelenül. Hátha most sikerül, és végleg átvált a sötét. Vegyes lakozás ez, a finnyás elhúzódás csak a tett halogatása. Keveredik tiszta és szennyes lehelet. Sebes és sebző – nagy a különbség, de mint hinnéd, mégsem akkora.

Itt a határ. Kimerültek a dimenziók. Nincs több látogató. Elpihentek mindenek.

Elégülten kitekintesz az ablakon. A táj néptelen. Begyűlt a nyáj. Temethet a hó, vadászhat a fagy. Az utolsó farkas is alszik már a talpkövön.

…Csak három király megy-mendegél a lezuhanó éjben, félig vakon már, körbe-körbe. Egy a fekete, kettő a fehér. Hagyd ezt a hármat. Ne hívd! Tisztüket nem adják. Tapad a felleg – a csillag rejtezik. Nem a megfejtések ideje ez.

Egy kéz érintése.

– Te vagy az – mondod. A végtelen végesbe tér, alázattal húzódik édességes parányiba a jelző nélküli hatalmas. Könnyesedés megint; a tablóra fátylat borít. A láthatatlan együttlét a láthatóra, a tapinthatatlan a tapinthatóra szűkül. Hála, hála. És a remény. Nem az ostoba fajta. Hanem a bátor, célját megválogató, eszközeiben sem megalkuvó.

Vannak ilyen napok s a napokban ilyen óra. A megtisztelő jelenlét körülvesz: vigasztal, beavat, s különleges jószolgálatra érdemesít – nem pedig közönséges uralkodásra.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap