Ártatlanok Vére

Szerkesztő A, sze, 10/23/2013 - 00:14

Ártatlanok vére 

 

 

Mansfeld Péter emlékére.

Ajánlom mindazoknak,

akik harcoltak a Magyar Nemzet szabadságáért,

és azoknak, akik hősi halált haltak érte!

 

 

1956.okt.24.

Közép-magas, ösztövér férfi haladt öles léptekkel a kihalt főutcán. A távolból kiáltozást, macskaköveken gördülő nehéz lánctalpak csikorgását, dízelmotorok bömbölését, és fegyverropogásra válaszoló ütegek dörejét hozta magával a bérházak közé beóvakodó hűvös dunai szél.

A férfi mit sem törődve a zajokkal, sietve vágott át az utcán, mígnem elérte az egyik ódon épület vasajtaját, ahol megtorpant. Rövid kotorászás után egy acélszürke vaskulcsot húzott elő rézcsatos, sötétbarna bőraktatáskájából, és az ajtó zárjába illesztette azt. A szerkezet hangos kattanással engedelmeskedett, s a férfi épp csak résnyire nyitotta ki az ajtót, hogy átcsusszanhasson rajta.

Odabent félhomályos sötétség honolt, a levegőben olaj és festék átható szaga terjengett.

Miután bereteszelte a kaput, szuszogva körbepillantott.

Senki nem jött be dolgozni!- állapította meg keserűen, és szinte azonnal fellángolt benne a harag.

Volt aki félt, volt aki harcolt, és volt persze olyan is, aki egyszerűen csak kivárta otthon a fejleményeket.

Ő személy szerint úgy gondolta, a beosztottjai közül senki nem tartott a radikális lázadókkal, de amiért nem vették fel a munkát, legalább akkora bűnt követtek el a szemében.

Ugyan nem volt tagja a pártnak, mégis gyorsan magába szívta a szocialista elveket és irányelveket, és minden beosztottjától ugyanezt el is várta.

Igen, Nyomdász akkoriban még hithű szocialista volt. Akkoriban még...aztán elárulták.

 

Hirtelen egészen közeli ágyúdörgés tépte szét a főutca csendjét, miközben ő a villanyszekrényhez lépett és sorban elforgatta a kapcsolókat. A felgyúló armatúrák rideg fénnyel árasztották el a csarnokot.

Balra rácsos fémlépcső vezetett a felsőbb szintre, ahol irodák sorakoztak, míg jobb kéz felé vonat szerelvények méreteivel vetekedő, olajtól és nyomdafestéktől mocskos nyomdagépek álltak, három zöldre festett irdatlan monstrum.

Egy percig kedvtelve nézte a gépóriásokat, melyeket két éve állítottak üzembe a párt engedélyével. Végül magában mérgelődve a lépcső felé indult.

Ostoba kölykök, nem tudnak meg lenni az ülepükön! Persze ha dolgoznának, nem lenne idejük lázadozni!- dohogott magában, és megragadta a feketére festett korlát csövét.

Már majdnem fellépett az irodákhoz vezető lépcsősor első fokára, amikor valaki megzörgette az ajtót. Visszafordult, s valahogy az az érzése támadt, nem kellene ajtót nyitnia. Mire leküzdötte az ellenérzéseit megint kopogtattak, egyenesen dörömböltek már.

A bejárathoz sietett. Miközben odaért még kétszer döngették meg a három méternél is magasabb kapuszárnyakat, s minden egyes pillanatban egyre sürgetőbben. Bosszantotta ez a türelmetlenkedés, nem volt hozzá szokva, hogy sürgessék.

Kihúzta a beton küszöbből az ajtót tartó vasreteszt, majd félig kitárta az egyik kapuszárnyat. Egy szőke hajú, sovány, fakó arcú, szemüveges, suhanccal találta szembe magát.

Azonnal megállapította, hogy a fiatalember csak is a forradalmárok egyike lehetett. Bár látszólag nem hordott magánál fegyvert, sötétzöld szemeiben az izgatottság heves tüze lobogott, fekete zakójára nemzeti szín kokárdát tűzött a szíve fölé. Egyik kezében kézírással telerótt, tépett szélű papírlapot fogott.

- Adjon Isten!- mondta a fiú, s üres jobb kezét nyújtotta felé köszönésképpen. Nyomdász összeszorított ajkakkal, gyanakodva mérte végig. Valamiért egyáltalán nem tetszett neki a diákforma fiatalember ábrázata.

- Adjon...- hagyta rá mogorván, aztán hirtelen hangnemváltással ráförmedt.

- Mit akar itt?- amaz nem szeppent meg a nyers fogadtatástól, de arcáról azonnal lehervadt a barátságosnak szánt mosoly, s a kezét is leengedte.

- A Haza nevében igénybe kívánom venni a nyomda szolgálatait, uram!

- Még mit nem!- torkolta le, és szavai hallatán most már Diákot is elfutotta a pulykaméreg.

- A Hazának, vagy a Szabadságnak mond nemet?- vágott vissza neki tüzesedve a fiatalember, zöld szemei valóságos villámokat szórtak.

- Na ide hallgasson, még nem is élt, amikor én már a lövészárokban harcoltam! És azt hiszi a régi urakért tettem, a királyért, vagy Horthyért? Egy fenét! A Hazámért vittem vásárra a bőrömet! Maguk meg ostobán lázadoznak valami ellen, ami egyenlőséget és igazságot szolgáltatna a népnek! Le akarják rombolni mindazt, amit közel tíz év alatt elértünk! Ha tényleg akkora hazafiak lennének, akkor most áldanák és támogatnák a szocializmust, nem pedig megdönteni akarnák! Na hordja el magát innen!- mielőtt a fiatalember válaszolhatott volna, Nyomdász dühösen bevágta az ajtót előtte, ami olyan erővel csapódott be, hogy Diák majdnem hanyatt vágódott a meglepetéstől. A fiatalember várt még egy darabig, izzó haraggal bámulva a vasalt ajtókat, aztán sarkonfordult és elsietett.

Ismét csend telepedett a környékre, csak a távoli csatazaj törte ezt meg valamelyest. A második világháborút még kis sem heverő bérházak és bérkaszárnyák falait régi lövésnyomok csipkézték, sok ablakon ma is vastag koromréteg ült az egykori tüzek emlékeként.

És máris újabb harcok dúltak...az utcákon, a szívekben és a fejekben egyaránt.

 

Nyomdász gyorsan lereteszelte a kaput, majd fejcsóválva az emeleti irodák felé vette az irányt.

Pimasz fráter...- átkozta magában a fiatalembert, meg vele az egész felkelést.

Néhány perc múltán megnyugodott, s azonnal visszatért a rá váró a napi teendők elvégzéséhez. Épp belekezdett egy előző napi próbanyomat átellenőrzésébe, amikor ismét megzörgették a kaput. Kilesett az irodája ablakán, de nem látott rá közvetlenül a bejáratra.

Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy nem nyit ajtót, vagy kihívja a rendőrséget, végül mindkét lehetőséget elvetve, kénytelen-kelletlen leballagott a lépcsőn. Bízott benne valamelyik beosztottja érkezett meg, és nem az bosszantó, szemtelen suhanc tért vissza. Bár nem a fiatalember várt rá odakint, annál nagyobb csalódás érte.

Bozontos, szürke szakállú, idős férfi állt az ajtóban, hatvanas évei derekán járhatott, de ennek ellenére jól tartotta magát, valóságos izomkolosszusnak tűnt.

Mégsem ez töltötte el nyugtalansággal Nyomdász gondolatait, ahogy végigfuttatta tekintetét az óriáson. Az idős férfi keki szín kabátja halkan csattogott a szélben, fedetlen fejét csapzott, hullámos, hamuszürke hajkorona övezte. Tekintélyt parancsoló barna szemeiből a sokat próbáltak kortalan bölcsessége sugárzott, óvatosságra intve őt, nem is beszélve a férfi vállára akasztott géppuskáról.

- E' a kerületi Állami Nyomda?- kérdezte mély, rekedt hangon. Szavait vidékies, ízes kiejtés színezte.

A bejárat mellett jól olvasható tábla hirdette a cégért, de Nyomdász nem mert kötekedni a tagbaszakadt fegyveressel, így lenyelve a csípős választ, inkább csak némán bólintott.

- Akkó' jó. No jer fiam, oszt csinád amit ke', maga meg ájjon férre az utbó, ha jót akar magának!- azzal mit sem törődve Nyomdász halovány tiltakozásával félretaszajtotta őt, és benyomakodott a résnyire nyitott kapun. Mögötte az a pimasz diák érkezett, s lázas izgalommal pillantott körül a csarnokban, de azonnal Nyomdász felé pördült.

- Hol vannak a munkások?- kérdezte dühösen és vádlón, mintha egyedül ő tehetne az emberek hiányáról.

- Gondolom hajszolják a fene nagy szabadságot!- felelte erre, de abban a pillanatban meg is bánta. Hatalmas kéz nehezedett a vállára, és hátrafelé perdítette. Az óriás a grabancánál fogva felemelte úgy, hogy csak a cipője orra érte a földet. Riadtan levegő után kapott, de az csak nem akart a tüdejébe áramlani. Egy pillanatra elöntötte a halálfélelem, mielőtt azonban rúgkapálni kezdett volna, az óriás váratlanul elengedte, ő pedig a földre rogyott akár egy zsinórjait veszejtő marionettbábú.

- Miféle férfi vón kend, hogy hazafikon köszörüli a nye'vét? Maga télleg vót katona? Mer én vótam ám. Ejszen ahogy én emlékszem akkó, messzi Székelyföldön is ugyanaz vót az ellenség, mint mostan! A vörös bitangjait neki!- mordult rá az óriás, és miközben beszélt hüvelykujját a fegyverszíjába akasztotta.

- Há magának is kimosták tán az agyát? Ej, hogy a kórság törne ki magán, hát valami pártbéli lett kendbő?- azzal félkézzel, a gallérjánál fogva talpra rángatta az ijedten szuszogó Nyomdászt.

- Egy komcsi he, hadd lőjem le Kapitány!- bújt elő a férfi háta mögül egy tizennégy-tizenöt éves forma kölyök. Kezeiben rövid, olajtól csillogó gépkarabélyt tartott, koszfoltos arcán izgatott kifejezés ült, a fegyver csövét Nyomdász mellének irányította.

- Ej Öcsi, anyád ne sirasson! Hányszó mondjam, ho nem lődözünk nyakra-főre!- kurjantotta Kapitány, s egy határozott mozdulattal lefelé tolta a gyerekből lett forradalmár karabélyának csövét.

- De hát ez csak egy komcsi, nem?- pislogott Nyomdász felé cslódottan, erre ő igyekezett távolabb kerülni a kölyöktől.

- Magyar a' Istenatta. Magyarokra meg nem lődözünk! Csak az ÁVH-sokra!

- És ha ez is az?- lelkesült neki megint. Egy legyintésnek szánt csonttörő tockos lett a jutalma, amitől majdnem hasra esett.

- Ne legyé' má' ostoba! Eccsak egy nyomdász, nem igaz-e?- nézett fel Nyomdászra, ő pedig sietve bólintott, de szemeit közben le sem vette a fegyverről.

- Na ejszen látod! Mos asztán menjé hozzad ide a többi anyaszomorítót is, asszem itt maradunk egy időre! Magáva' meg beszédem van, na jöjjön!- bökött Nyomdász mellkasára.

- Meg te is jer Diák!- megvárta míg a kölyök neki lódul, aztán belökte mögötte az ajtót és a legközelebbi nyomdagép felé indult.

- Nem szabadna fegyvert adni gyerekek kezébe!- morgolódott Nyomdász, miután úrrá lett torkában dobogó szívén. Kapitány a válla fölött válaszolt neki hátra:

- Ejszen ezek a kölykök vitézebbül harcónak min' a legtöbb férfi. Ha győzünk akkó ők vítták ki nekünk a szabaccságot, aztat meg enékkű nem lehetik!- mozgatta meg a fegyverét, majd egyszeriben szembe fordult Nyomdásszal.

- No má' mostan, engem nem érdeke', ki mibe hisz, viszon én a muszkák szógája nem leszek mégeccer! Engem megpofozni, vagy megbitangóni egy se fog többsző, az má biztos! Csak ho tisztán mondjam, vagy segít nekünk, vagy agyonlövöm mint egy hazaáruló kutyát, oszt úgy számó el az Úristen előtt odafenn a lelkiismeretéve, aho akar kend!- szemei sötét szikrát vetettek, s Nyomdász minden szavát azonnal elhitte.

 

A szakadozott papírlapot, ami úgy festett, mintha sietősen tépték volna ki valahonnan, szálas betűkkel rótt írás borította, s a szöveg a forradalmárok tizenhat pontba szedett követeléseit tartalmazta.

Nyomdász hitetlenkedve olvasta el újra és újra a szöveget, melyben hemzsegtek az oktalanságok. Rögtön az első is ezek közé tartozott, ami felszólította a Szovjetunió felszabadító csapatait az országból való kivonulásra. Elküldeni egy erős hadsereget, mely a világháború alatt széthullott Honvédség helyett őrzi a határokat? Ez őrületesen ostoba elképzelésnek tűnt a számára.

A Vöröshadsereg oltalma nélkül mi lesz velünk? Majd a kapitalista mocsok megpróbál minket bekebelezni, mehetünk vissza a lövészárkokba megdögleni, vagy egyszerűen felvásárol minket a nyugat?

Végül összeszedve minden elszántságát Diákhoz fordult. Hozzá intézte szavait, de Kapitány is ott állt hallótávolságon belül. Épp a csarnokba sorjázó embereit ellenőrizte, látszólag mit sem törődve vele, mégis úgy érezte a nagydarab óriás minden szavát, minden mozdulatát figyeli.

Átkozott székely kurafi...- zsörtölődött magában.

- Ez nem fog menni!- mondta, s Diák gúnyosan felhorkant.

- Nem fog menni? Mióta felszabadítottak minket a ruszkik rajtunk élősködnek. A katonáik rabolnak, fosztogatnak, elveszik az élelmünket! Nőket erőszakolnak meg! A kormányban bábok ülnek, és amit az orosz katonák tesznek az utcán, ugyanaz folyik állami szinten is! Nincs szólásszabadság! Még csak nem is ellenkezhetünk mindezek miatt, mert elhurcol az ÁVH!- Diák válaszából azonnal rájött, a fiatalember már előre felkészült az ő akadékoskodására, ugyanakkor eltántoríthatatlanul hisz abban, amit mond. Érzelmileg túlfűtötten beszélt, s jobb öklével minden egyes szótagra ütemes taktust vert a nyomdagép oldalán.

Persze ő is tapasztalta mindezt. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ennek az időszaknak közel volt már a vége, csak épp nem így kell bekövetkeznie.

Mihelyst a gazdaság elég erőssé válik, s Magyarország integrációja a szocialista közösségbe végbe megy, a Szovjetunió visszaadja az ország teljes autonómiáját. Addig pedig tűrni kell az általuk nyújtott testvéri segítség ilyenforma melléktermékeit. Hiszen amiket Diák a fejéhez vágott apró sérelmek csupán, melyeket el kell tudni viselni a szebb jövő elérése érdekében. Ez az ár nem tűnt túl borsosnak a számára.

- A gazdaság fellendülőben van, az iparunk erősödik. A szocializmus mindenki számára társadalmi egyenlőséget hirdet! Az ÁVH szigora pedig máris sokat enyhült! Rákosy menesztésével lezárult a magyarországi kommunizmus véres kora!- próbálkozott lecsitítani a fiatalembert, de amaz úgy nézett rá, mint egy különösen ostoba félkegyelműre.

- Hazugság! Egy elnyomó rendszer átverése, mellyel a vezetői olyan eszmék mögé igyekeznek rejtőzni, amit soha nem kívántak megvalósítani! Hol vagyunk egyenlőek mi például bármelyik kommunista felső-vezetővel?- lélegzetvételnyi szünetet hagyott, de nem annyit, hogy Nyomdász válaszolhatott volna.

- Az apámat a múlt hónapban verték agyon. Az éjszaka közepén jöttek érte, egy szál köntösben vitték el. Később azt mondták nekünk tüdő gyulladást kapott, és meghalt. Csak a hamvait kaptuk vissza. Megölték, mert azt merte mondani nyilvánosan: a kommunizmus túl sokat követel a néptől! Csak ennyiért megölték, úgyhogy ne jöjjön nekem ezzel a szociál-idealista baromsággal, hanem tegye amit mondtam!- az utolsó szavakat vicsorogva szűrte a fogai között, a harag és a fájdalom eltompították a hangját.

Nyomdász lesütötte a szemét, hirtelen nem tudott mit mondani. Neki nem volt se felesége, se gyerekei, a szülei pedig rég meghaltak, így nem érezhette át Diák fájdalmát. Az érvei hamisan, üresen csengtek volna a szájából ezek után.

Abban a pillanatban tudta, amikor elvesztette ezt az ideológiai szópárbajt, hogy nincs más választása.

Újra átfutotta a szöveget, majd nagyot sóhajtva a levilágító asztalhoz sétált.

Kapitány a szeme sarkából figyelte őt, és csak akkor vette le az ujját a ravaszról, amikor végre hozzá látott a munkához.

 

1956.okt.25.

Másnap sem jött be dolgozni senki a nyomda munkásai közül, így egyedül felügyelte a három gép működését. Haza nem mehetett, a földszinti öltözőben zuhanyzott, és összetolt padokon aludt. Diák, és Kapitány felkelőinek egyike mindvégig ott tartózkodott a közelében, így szökésről nem is álmodhatott.

 

Délután egy ÁVH-s alakulat haladt át a nyomdaépület előtti utcán. Őrségben éppen a borvirágos orrú Pityóka, és a mindenkit hideg távolságtartással kezelő Gróf voltak. Mikor a katonák befordultak a sarkon, Gróf azonnal szalajtotta a részeges természetű Pityókát, hogy figyelmeztesse a többieket, jól lehet a nyomdagépek zakatolását akkor már nem lehetett elleplezni.

Mire Kapitány elérte az őrhelyet, az ÁVH-sok elkezdték átvizsgálni a szomszédos bérkaszárnyákat, egyenesen a nyomda felé osonva.

Kapitány jelére az egyik emeleti irodából a Hentes és Bagós kezelte géppuska vette tűz alá az ellenséget. Fülszaggató robaj töltötte meg a késő délutánt. Néhány ÁVH-s azonnal elvágódott, testükből vérgejzír csapott fel. A hosszú sorozatok véres rendet vágtak egy szakasz rohamozó katona között, s húscafattá szaggattak egy óvatlan tisztet is.

Az ellenség öt perces vérfürdő után végül válaszlövés nélkül vonult vissza. Úgy látszott, nem akartak harcba keveredni mindenféle fedezék, és nehéztüzérségi támogatás nélkül, vagy egyszerűen csak a vezetőjük halálával elillant a harci kedvük is.

Kapitány biztosra vette, hogy fél órán belül a nyakukon lesznek a ruszkik. Harckészültséget rendelt el, és Öcsit erősítésért szalajtotta, de a várt ellentámadás elmaradt.

Nyomdászt ezalatt bezárták a mosdóba, hogy ne keverhessen bajt. Diák felügyelt rá az ajtó előtt, aki kapott egy pisztolyt.

 

1956.okt.28.

Nyomdász lassan összeismerkedett a Kapitány vezette forradalmárokkal. Akadtak köztük értelmiségiek, egyszerű gyári munkások és szerencsevadászok egyaránt, de egyvalami mindnyájukban közös volt, hittek a forradalom eszméjében. Hittek a nyomdában készülő röpcédulákon szereplő pontok igazában, és minél többet beszélt velük, annál inkább sajnálta őket az együgyűségükért. Nem nyerhettek, s ha mégis, azzal a jövőt döntik romba. Ezzel persze csak ő volt tisztában, de bölcsen megtartotta a véleményét magának.

 

Időközben a felkelők között ráakadt két emberre, akiket munkára foghatott. Forgács magas, sovány, inas férfi volt, mindig komor ábrázattal. A lázadás előtt esztergályosként dolgozott a Csepel Gépgyárban. Őt a vágógép mellé állította, röviden megmutatta neki annak működtetését, és Forgács gyorsan beletanult az új munkába.

Szakival még könnyebb dolga akadt. Az ötvenes évei derekán járó, jó kedélyű mesterember gépek karbantartásával és szerelésével foglalkozott világ életében. Vele találta meg leghamarabb a közös hangot, persze ezt nagyban befolyásolta, hogy a politikán kívül Szakit nagyon érdekelték a nyomdagépek, és a többi berendezés működése. Hosszasan beszéltek erről, aztán az öreg gépész egyszer csak neki szegezte a kérdést:

- Te jó ember vagy. Miért lettél komcsi?- kérdezte fojtott hangon.

- Már úgy értem beléptél a pártba meg minden, vagy nem?- Nyomdász először nem tudta mit feleljen erre, vagy feleljen-e egyáltalán. Pillanatnyi gondolkodás után felsóhajtott.

- Én hiszek a szocializmusban, az emberek egyenlőségében, hogy mindenkinek joga van a munkához, amiből megélhet. A szocializmus egy eszme, egy eszményi világkép víziója, a kommunizmus pedig egy eszköz ami megvalósítani hivatott ezt.

- Nyílt rablás fennköltnek tűnő eszmék mögé bújtatva. De milyen eszmék azok, amelyek egyenlővé teszik a szorgalmas embert a lustával, a gondolkodót az ostobával, a becsületest a becstelennel?- Nyomdász megvakarta borostásodó állát, ilyen jellegű vitára nem számított az öreg gyári munkás részéről.

- Nem erről van szó! A szocializmus társadalmi szempontból emeli azonos szintre az embereket, és magába foglalja a termelési eszközök és javak társadalmi felügyeletének elvét, így biztosítva mindenki számára igazságos feltételeket...- kezdte, de Szaki belé fojtotta a szót.

- Igazságos feltételek? Miért igazságos az, hogy egy ember szellemi vagy fizikai munkájának, egész életművének gyümölcsét, olyanok arassák le, akik semmit nem tettek ezért. Ez természet ellenes. A szocializmus végső soron nem az embereket emeli egy szintre, hanem a jót a rosszal! Legalizálja az alattomosságot, a restséget, a dicstelenséget!- az öreg gépész fáradtan lehunyta a szemeit.

- A kommunizmus csodálatos utópiája előtt apámnak gépgyára volt Pesten, én voltam az örököse. Aztán mindent elvettek tőlünk. Apám öreg volt ugyan de nem a kor vitte el, hanem az, ahogy látta elenyészni az életművét. Én meg gépeket javítok, a saját gyáramban. Érted?- Szaki szavaiból áradó csalódottság jobban mellbe vágta, mint Diák haragos kifakadása. Megint azon kapta magát, nem jutnak eszébe a gondolatok, melyekkel érvelnie kellene. Ő hitt valamiben, ami mindenki más számára hibásnak tűnt, és ettől maga is elbizonytalanodott.

Mi van, ha én tévedek?- bukkant felszínre benne a kétségbe ejtő gondolat.

- Akkor párt tag vagy?- kérdezte Szaki megtörve a kínos csendet. Válaszként Nyomdász tagadólag megrázta a fejét.

- Hogy-hogy?

- Katona voltam a háborúban.- felelte keserű szájízzel.

 

Még aznap befutott a hír, miszerint az orosz csapatok kivonultak Budapestről, és győzött a Forradalom.

Nyomdász megsemmisülten hallgatta a beszámolót, és a jövőről alkotott világképe szépen a darabjaira hullott. Végül visszakullogott a legközelebbi géphez és lekapcsolta.

Diák lépett mellé:

- Győzött az igazság! Menjen haza, és örüljön, mert mi nem vagyunk olyanok, mint az elvtársai, és nem lógatjuk fel az első fára!

Haza felé baktatva a törmelékkel, és ünneplő felkelőkkel teli utcákon még sokáig ott visszhangzottak a fülében Diák búcsúszavai.

 

1956.nov.6.

Épp otthon volt, amikor megindult a szovjet támadás a főváros ellen. Mivel a rendelkezés úgy szólt, hasonló helyzetben a civileknek az óvóhelyekre kellett vonulniuk, az utcák egy szempillantás alatt megteltek pánikszerűen menekülő emberekkel.

Ő egy nagyobb csoporthoz csatlakozott, akik a kerületi iskola légópincéje felé nyomultak.

Mellékutcákon haladtak, elkerülve a nagyobb összecsapásokat, mígnem belefutottak egy orosz gyalogsági századba, akikkel több ÁVH-s tiszt is volt. Mindenkit igazoltattak, akinél nem voltak iratok azt egyszerűen agyonlőtték. Nyomdászt és még néhány másik embert külön választottak a tömegtől, akiket aztán a katonák kísértek tovább.

A kiválasztottakat teherautóra rakták, és az egyik főhadiszállásra vitték.

 

Az ajtót vascsövekkel torlaszolták el, a bedeszkázott emeleti ablakok résein át gyilkos pergőtüzet zúdítottak a csaknem kétszáz orosz katona nyakába. Az utcát rövidesen megtöltötték a darabokra szaggatott halottak és a sikoltozó sebesültek, a nyöszörgő haldoklók.

- Kinél van még lőszer?- kiáltotta Kapitány, miután az utolsó tárat lökte a géppuskájába. A závárzat keményen visszarúgott, ahogy meghúzta a ravaszt. A fegyver széles szórásának köszönhetően a lövedékek egyharmada célt tévesztett, a többi azonban gyilkos erővel csapódott a nem túl széles utcában rekedt ellenséges katonák soraiba.

- Itt van!- Pityóka egy teli tárat dobott felé, de ahogy visszafordult az ablakhoz, rángatózva összeesett. A nyomda felső szintjét egy nehéz géppuska sorozata találta telibe, az egyik robbanómagvas lövedék áttörve az épület falát, véres húsmasszává változtatta a forradalmár fejét. Egy másik golyó Szenest találta el, a fiatal férfi vonaglott a padlón, miközben feltépett hasfalába igyekezett visszagyömöszölni kitüremkedő zsigereit. Egy újabb lövedék végérvényesen megszabadította a fájdalomtól lerobbantva a sebesült harcos fél arcát.

Bagóssal egy gránát szétfröccsenő repeszei végeztek, a tűzforró szilánkok felszakították a torkát, szétmarcangolták a gégéjét meg az artériáit. Hentes egyedül maradt a géppuskával, amit addig hajszolt, míg a fegyver végképp túl melegedett. Akkor saját karabélyára váltott, abból szórta a halált az ellenségre. Egy gellert kapott géppuska lövedék a hátába mart, deréktól lefelé szétroncsolta a gerincét, a belső szerveit, és szinte azonnal meghalt. Gróf és Húros egyszerre estek el, egy sorozat robbanólövedék kettéfűrészelte mindkettőjüket.

Szaki lerántotta Öcsit a földre, és Kapitány felé kiáltott.

- Mind itt döglünk meg, vigyük ki a kölyköt a hátsó ajtón, neki még nem késő!- Kapitány bólintott.

- Fedezlek titeket! Na tűnnyetek má' el!- ordította teli torokból, és felkapta Pityóka elejtett karabélyát. Mindkét fegyvert az ablakpárkányra támasztva egyszerre nyitott tüzet a kapu felé rohanó ruszkikra.

- Marattatok vón otthon az anyátok keservit!- rikkantotta, s közben lekaszált vagy egy tucat ellenséget.

Szaki ezalatt lerohant a lépcsőn, hóna alatt hurcolva a félig kába gyereket.

- Figyelj kölyök! Itt már nincs mit tenni, menekülj, és bújj el ezek elől!- azzal meg sem várva a fiú válaszát kihajította egy berobbant hátsó ablakon az épület mögötti szűk sikátorba.

Az emeleten Kapitány felordított, aztán a fegyverei elhallgattak, és néma csend telepedett a szét lőtt épületre. Röviddel ezután a ruszkik elkezdték betörni a nyomda kapuját.

Szaki eldobta a karabélyát, kezeit a feje fölé emelve térdre rogyott.

 

1956.dec.21.

Nyomdász türelmesen várt a kihallgató szobában, úgy vélte nincs mitől tartania. Bizonyára csak valami formalitásról lehet szó, talán a felkelőkről gyűjtenek adatokat.- morfondírozott.

Még akkor sem fogott gyanút, mikor a szobába belépő alacsony kihallgatótisztet, egy egyenruhás talpig felfegyverzett ÁVH-s katona kísérte.

- Hantos Hadnagy vagyok.- mutatkozott be a civilruhás tiszt közönyösen, és egy jelöletlen szürke dossziét csapott az asztalra.

- Az iratai szerint maga a VII. kerületi Állami Nyomda kinevezett igazgatója, igaz ez elvtárs?- kérdezte nyugodt hangon, de az „elvtárs” szó mégis furcsán pendült. Nyomdászt kételyek fogták el, valahogy nem erre számított.

- Igen, én vagyok.- felelte bátortalanul.

- Október 26.-án az ön által vezetett nyomdából lövések zúdultak egy alakulatunkra, hét ember halt meg!- felnyitotta a dossziét, amiben egyetlen papírfecni feküdt.

Nyomdász azonnal felismerte, s vad félelem kerítette hatalmába, ahogy az általa sokszorosított röpcédula egyik példányára meredt.

- Erről mit tud mondani?- a tiszt szinte negédesen beszélt, mégis halálos fenyegetés lappangott minden szavában, feszes tartásában, mélyen ülő fekete szemeiben pedig gyűlölet szikrázott.

- Kényszerítettek, fegyverrel fenyegettek, ha nem segítek agyonlőttek volna...- hebegte Nyomdász páni félelemmel. Izzadt és minden tagjában reszketett, a gyomra görcsbe rándult.

- Segített nekik. Segített terjeszteni ezt a szemetet. Segített elvtársai gyilkosainak. Segített a dicső kommunizmus ellenségeinek.- sorolta a bűnöket a tiszt szárazon.

- Mit kellett volna tennem? Megöltek volna...- a tiszt az asztalra csapott.

- Akkor meg kellett volna halnia. Mártírként! A kommunizmusért! Maga gyáva féreg, ezerszer rosszabb halált érdemel, mint a felkelők!- harsogta az ÁVH-s.

- Ártatlan vagyok...- nyöszörögte Nyomdász holtraváltan. A mögötte álló egyenruhás gumibotja iszonyú erővel csapódott a tarkójának, mire ő lefejelte az asztalt. Az orrából patakokban kezdett ömleni a vér, a fogai csikorogva robbantak szét ahogy egymásnak ütődtek, s közben elharapta a nyelvét is. Az állkapcsa émelyítő reccsenéssel tört darabokra, s elvesztette az eszméletét.

Röviddel később egy sötétzárkában tért magához. Az elméjét szaggató fájdalom ködén keresztül már nem is érezte, hogy hányszor rúgták és ütötték meg. Az egész teste egyetlen kínnal teli edénnyé torzult, de mindez semmi nem volt ahhoz, ami ezután következett. Minden képzeletet felülmúló kínzások végeláthatatlan sora.

Ütötték, verték, rúgták. A hátát ostorral tépték cafatokra. Körmeit egy fogóval tépték le a kezéről és a lábáról, végül egy életlen késsel megfosztották a férfiasságától.

A kínzások rövidebb-hosszabb szüneteiben a csuklóinál fogva láncra verték, és úgy lógatták le a mennyezetről, hogy a lábai épp csak elérjék a padlót. A vállizmai pattanásig feszültek, ízületei megnyúltak, kifordultak, a végtagjai teljesen használhatatlanná váltak.

Az időérzékét hamar elvesztette, nem tudta már, vajon napok, hetek vagy csak órák teltek el mióta elfogták, de abban biztos volt, innen nem létezett számára kiút, csak zsákban.

 

- Ártatlan vagy?- kérdezte Hantos minden verés előtt.

- Ah hatyok...- egy darabig még ellenkezett, de az egyre fokozódó fájdalom végül belé fojtotta a szavakat.

A kín hamar maga alá gyűrte az akaratát, s az elméje lassan kezdett megbomlani, aztán egyszer csak vége szakadt az egésznek. Nem kötözték többé a mennyezethez, még alhatott is valamicskét a durva pokróccal letakart priccsen.

Hantos napokkal később látogatta meg újra, de csak egy pár szó erejéig. Hűvösen közölte vele, hogy hamarosan agyon fogják lőni több rendszer-árulóval és ellenforradalmárral egyetemben. Bizarr módon megnyugvásra lelt ebben, már nem érdekelte a túlélés. Kínzóinak még az életösztönt is sikerült kiirtaniuk belőle.

Azt akarta legyen végre vége a fájdalomnak.

Rémképektől terhes nyughatatlan álomból rázták fel, kicibálták a cellájából és egy nagyobb zárkába vitték, ahol más rabok is voltak, olyanok, akik a rengeteg bántalmazástól inkább tűntek élőholtaknak, mint élőknek.

Amint az őt támogató katona elengedte a karját valósággal összeroskadt, szerencséjére épp egy kopott padra, így a falnak vetett háttal ülve tudott maradni. Feldagadt szemhéjától, és a szemét ért rengeteg ütéstől félig vakon bámult maga elé, mígnem egy ismerős hang szólította meg:

- Nyomdász, te vagy az?- lassan felemelte a fejét az erőtlenül reszkető szavak hallatán. Valahol az elméjére boruló zavarodottságon túl, ahová józan eszének utolsó szikrája rejtőzött, felismerte Szakit. A végtelenségig lesoványodott, hegekkel, duzzanatokkal, véraláfutásokkal és még mindig vérző sebhelyekkel teli arc akár a sajátja is lehetett volna.

- Jól elbántak veled.- Szaki furcsán beszélt, de ő nem kérdezte miért, helyette az öreg gépész mellett gubbasztó csontsovány alakot vette szemügyre. Valahonnan ő ismerősnek tűnt neki, de eltartott egy darabig, mire lassan őrlő agya az összetört emberi roncsban felismert valakit.

Csak a zöld szemek maradtak a régiek, bár a sok kínzás kivette már szilaj ragyogásuk fényét, helyette tompult sötétség tükröződött bennük. Diák mereven maga elé bámult, mintha semmi kapcsolata nem lenne már a külvilággal.

- Ájtyatyjany hatyok, honty hety! Honty háj!- akarta üvölteni torka szakadtából, valójában azonban csak rekedt suttogásra futotta az erejéből. Szavait többszörösen szétharapott nyelve, és rosszul összeforrt állkapcsa tették érthetetlenné.

- Ártatlan vagyok!- Diák rezignáltan ránézett, aztán egy pillanatra újra élet költözött a tekintetébe, és mikor megszólalt minden szava pörölycsapásként sújtott le:

- Miért mi talán bűnösök vagyunk?- aztán elfordult és nem szólt többé.

Nyomdász vállait néma, könnytelen zokogás rázta órákon át. A sírás azonban varázslatos módon kitisztította az elméjét, vagy talán maga a döbbenetes felismerés.

Hantos Hadnagy még háromszor jött el, s mindannyiszor megkérdezte:

- Ártatlan vagy?- ő pedig dacosan hallgatott.

 

1957.jan.2.

Kivezették őket egy udvarba, hat elgyötört emberi roncs lépkedett egymás után a csontig hatoló hidegben. A nyílt teret ablaktalan magas falak vették körül, s csak két vas ajtó vezetett innen tovább, az egyik amin át érkeztek, a másik amin majd távozni fognak, de akkor már nem a saját lábukon.

Hanem zsákban.

Egy ÁVH-s katona felsorakoztatta őket egymás mellé. Velük szemben hat fős kivégzőosztag várakozott, mind hátukra vetett puskával szinte unottan szemlélték a foglyokat.

Nem volt ítélet felolvasás, sem utolsó feloldozás. Az őket sorba állító tiszt egyszerűen a kivégzőosztag mellé sétált, felemelte a karját, mire a katonák a vállukról lekanyarítva célra emelték a fegyvereiket.

- Készülj! Tűz!- vezényelte.

A hat fogoly azonnal összerogyott holtan.

Nyomdásznak, mialatt farkasszemet nézett a puskacsővel csak egy gondolat járt az eszében. Egy lelkét felszabadító érzés.

Aztán a fejébe robbanó golyó szétszaggatta az agyát, de a hitét nem tudta.

Mind ártatlanok vagyunk! És a jövő nemzedéke tudni fogja ezt!”

Ekkor, élete utolsó pillanatában lett forradalmár.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap