Ártatlan bűnösök

Steinné Gruber ..., v, 08/12/2012 - 00:04

 

 

 

Ártatlan bűnösök

(igaz történet)

 

1951-ben, három fiatal barát, merész álmot szőtt. Elmennek világot látni. Kalandregények tömkelegét olvasták kis koruk óta és a vágy nőttön-nőtt bennük, megismerni más országokat.

Tervük kész volt. Senkinek nem szólva elindultak. Vonatra szálltak és irány a nyugati határ! Sopronig akartak menni, de valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett rajtuk erőt. Ezért, Balfnál leugrottak a vonatról és gyalog vágtak neki a határnak. A búzában megbújva kémlelték az őrségváltást. Megállapították, hogy nappal itt ugyan át nem mennek, nem létezik. Óvatosan visszakúsztak és begyalogoltak Sopronba. Ráérősen bámészkodtak, hisz rengeteg idejük volt még estig. Egyszer csak észrevették, hogy valaki figyeli őket. Akármerre mentek, egy bizonyos távolságból követi őket, ez a valaki.

 - Te, ez az ember ott ült a vonaton is.

 - Azt hiszem, lebuktunk- mondta a másik fiú.

 - A kalandunknak vége- suttogta félve a harmadik. A Soproni ÁHV-n, hat napig faggatták őket, majd áthajtották őket láncra verve, mint az állatokat Győrbe az ottani ÁHV-ra. Ott, külön-külön helységbe lökték be őket, hogy ne tudjanak beszélgetni. A pince sötét volt és penészbűzös. Nyúlós ragacsos sár az alja. A legfiatalabb kétségbeesett. Mi lesz vele a barátai nélkül? Iszonyú fáradt volt. Szemét hiába meresztette, nem látott semmit. Tapogatózva próbálta megtudni hol is van. A fal mellett körbejárta a pincét.

 - Üres- állapította meg. A pince tetejéről a fejére, hátára csöpögött a víz akárhova is állt. Ide vezették be az esővizet!

 Olyan volt az egész, mint egy lidérces álom. Nem tudta, nem értette, hogy mit követtek el, mi a bűnük. Hajnalig ácsorgott de nem bírta tovább- lerogyott a sárba. Egy kicsit elszunnyadt vagy elájult, nem tudta. Egy éles fájdalom hasított a fülcimpájába. Iszonyodva ugrott föl. - Mi volt ez? Patkányok-döbbent rá, az harapott a fülébe. Találomra elkezdett maga körül rugdosni, egyet véletlenül eltalált, visítva puffant a szemközti falon. Nem tudta éjjel van-e, vagy nappal. Csikorogva kinyílt a pince vasajtaja. Egy ÁVÓ-s sziluettje jelent meg az ajtónyílásban.

 - Gyere ki, te patkány!

 A hirtelen fénytől alig látott, tapogatózva kitámolygott. Az őr nagyot taszított rajta, nekiesett a szemközti falnak. A két barátja már a folyosón állt, úgy, hogy az orruk és a cipőjük orra is érje a falat. Iszonyú így állni még percekig is nem még órákon át! Amikor elment barátai mellett csak annyit hallott: ne fogadd el! A vallató tiszt szívéjesen megkínálta ennivalóval, cigarettával, de ő nem fogadta el. Így egy jó nagy verést úszott meg, mert nem ette meg az egyik verőlegény ennivalóját. Ezt így szokták a rabokkal csinálni, jó hecc volt. Jött a vallatás. Záporoztak a kérdések: Miért akartál disszidálni? Hova akartál menni? Ugye a csuhásotok, Puszta Sándor biztatott fel téged is? Megdöbbent a fiú. - Honnan ismerik ezek a Tiszi bácsit? Miért akarják ezt a dolgot a nyakába varrni?

Ezek mindenkiről tudnak ebben az országban? Ez őrület!!

 - Az igazat mondd te szemét!

 - De hát nincs mit mondanom! Minket nem biztatott senki.

 - Vigyétek a gondolkodóba!

 Kitaszigálták a folyosóra. A folyosó falában, térdmagasságban egy 50x50-es nyílás volt, oda kellett hason csúszva bemásznia, és ott felállni. Olyan szűk volt, mint egy kémény, függőlegesen is 50x50-es. Rugdosással biztatták, hogy iparkodjon, ne lazsáljon. Nagy nehezen tudott csak fölállni a szűk „gondolkodóban”. A feje fölött közvetlenül, két 500-as villanykörte égett.

Szemét behunyta, nehogy megvakítsa az erős fény. Egyre elviselhetetlenebb lett a hőség. Levegőt nem kapott, a bőrét sütötte az izzólámpa. Fuldoklott. Megint elhagyta az időérzéke. Elájult. Amikor látták, hogy a térde megroggyant, lábánál fogva kirángatták, leöntötték egy vödör vízzel.

 - Hol vagyok?- kérdezet zavaros gyulladt szemmel - hol vagyok?

 - Hogy el ne felejtsd, mássz vissza!

 Nagy nehezen, négykézlábra állt és visszamászott. Pokolian szenvedett. Szomjas volt, csak vizet kívánt, meg is kapta, maikor újból elájulva kicibálták. Vallatás – gondolkodó - ájulás.

 - Itt fogysz megdögleni, ha nem beszélsz! Ugye a csuhásotok biztatott?

 - Neeeeeeeeem!- tört ki a fiúból az ordítás. –Senki sem biztatott!!!

 - Ne ordíts te szemét- és akkora pofont kapott, hogy a szája fölrepedt, nyálas vér folyt végig a mellén.

 - Vigyétek innen ezt az állatot!

 Ez az állat egy tizenhat éves fiú volt. Amikor már a vallatói is belefáradtak a kínzásba, elvezették.

 - Társaságot kapsz- vigyorgott az egyik kék ÁVÓ-s vallatója. Kinyitottak egy ajtót és belökték, mint egy zsákot. A fiú úgy zuhant le a padlóra, mintha lelőtték volna. Keservesen, kínlódva föltápászkodott, körülnézett.

Orrfacsaró bűz csapta meg. Emberi izzadtságszag, elhasznált levegő. A lélegzete elállt. Képtelen volt beszívni a tüdejébe. Kínos köhögés fogta el. Nagy nehezen, aprókat lélegezve fuldoklott. A vasajtó becsapódott mögötte. Körülnézett. Megrémült.

 - Hová kerültem? Kik ezek a csontvázak? Ez maga a pokol és ezek mind halottak, hiszen egy sem mozdul meg, hogy segítsen nekem!

 Egy tizenkét személyes cellában 36, csonttá aszott élőhalott ült egymás hegyén-hátán. Ruha senkin nem volt, mert legalább 50 fok meleg volt. Mindenkiről csurgott a bűzös verejték.

A cellán nem volt ablak. Akkor jött be levegő, amikor reggel és este kiengedték őket WC-re, de hát milyen friss levegő az, ami egy zárt folyosóról jön be?

Ha valakinek vizelnie kellett napközben, elvégezhette a saját cipőjébe, más lehetőség nem volt.

Iszonyat fogta el. Lenn a betonpadlón tocsogott az emberi izzadtság. A ruha elviselhetetlen volt a hőség miatt. A fiú is levette magáról a sáros gyűrött göncöt, mert az csak volt ruha, mielőtt idehozták.

A betonon csak ülni lehetett, feküdni hideg volt. Fenn a priccsen fuldokolni lehetett a bűzös

melegtől. Ilyen, vagy ehhez hasonló szagot a gőzfürdőben érzett, csakhogy onnan bármikor ki lehetett menni. - Ez itt a vég- gondolta. Ez a magyar AUSCHVITZ, innen a krematórium következik. Az egyik csontváz (nemrég még ember lehetett) súgva megkérdezte: - Politikai vagy, fiam?

 - Igen.

 - Mi is mindnyájan. Többet nem beszélt, látszólag ez is kimerítette. Este kivágódott az ajtó.

 - Vacsora- ordították kintről. A csajkák zörögtek, ahogy belecsapták a nevenincs löttyöt.

 Nagyon éhes volt, de úgy érezte, ha megeszi ezt a löttyöt, ki is jön belőle. Nézte és megpróbálta kitalálni mi lehet benne?

 - Meg kell enned - mondta az előbbi rab.

 A fiú behunyta a szemét és itta a szörnyű löttyöt, de rögtön ki is hányta.

 - Majd megszokod - hallotta.

 Egy súlyos beteg nyögdécselt az egyik priccsen, haldoklott. Izgatottan verte az ajtót.

 - Nyissák ki - kiabálta – Nyissák már ki. Az őr belökte az ajtót.

 - Melyiktek ordítozik?

 - Ez az ember nagyon beteg, meg fog halni!- mondta a fiú.

 - Csak ezért zörögtél? Ha nem nyugszol, te is megdöglesz. És becsapta az ajtót.

 - Maradj csöndbe - suttogta egy hang.

 Reggelre tényleg meghalt szegény ember. Elvitték, elásták valahol, mint egy veszett kutyát. A családja sosem tudta meg, hogy hová ásták el.

Jött az első reggeli: Három deka fekete kenyér, három dl. égett kenyérhéjból főzött kávé. Reggeli után öt perc engedélyezve mosdásra, WC-re, mosásra! Ő nagyon megfázott a pincében, tüdejét majdnem kiköpte. Hányta a sleimot az ingébe, mert más nem volt. Ezt kellett kimosnia hideg vízzel 5 percen belül! Orvosról szó sem lehetett. Ha meghal, elássák. (Győrben is találnának 301-es parcellát!)

Magas láza volt. A köhögés teljesen levette a lábáról. Egy hónap alatt 30 kg-ot fogyott. Ez nem elírás. Havonta mérték őket, (vigyáztak rájuk) máig sem tudott rájönni, hogy mi volt az értelme. Az ebédek, ó szent ég! Egyik nap kettévágott kelkáposzta, meleg vízzel „leforrázva”, sárosan, ahogy a földből kiszedték. A kukacok evés közben másztak ki belőle.

A másik nap: nyers lótüdő, amin még a gégecső is rajta volt, ez is csak meleg vízzel leöntve. Aztán tésztalevesek, tészta nélkül.

Már nem tűnt ki a többi rabtársa közül. Ő is olyan gebe volt, mint a többi. Egész napjuk azzal telt, hogy izzadtak és hallgattak, mert a beszédhez energia kell, az meg nem volt nekik. Egy hónap múlva volt a tárgyalása. A barátainak is. Eközben az édesanyja, minden létező ismerősét, minden összeköttetését felkutatta, hátha valaki tud a fiáról. Volt egy rendőr rokona, annyit megtudott, hogy él, és itt van Magyarországon. Többet nem lehetett kihúzni belőle, mert ő is félt a lebukástól. Az édesanyja nem bírt magával. Pakolt és elindult. Férje marasztalta:

 - Hová mész a nagyvilágba?

 - Ne tarts vissza, majd a Szűz Mária megsegít.

 És ment. Fölszállt a győri vonatra. Végig imádkozott, amíg oda nem ért. Miért pont a győri vonatra? Nem tudta. A három fiút éjjel szállították át a ÁVH-ról az Ügyészségi fogházba.

Reggel a fiút szólítják: - Készülj, látogatód van.

 Szegény gyerek, alig bírt lábra állni, nem is hitte el amit hallott, hiszen lehetetlenség, hogy ezt valaki is tudná, hogy ő itt van.

 - Ez megint valami gonosz átverés lesz - gondolta.

 Az édesanyja reggel láthatási engedélyt kért az ügyésztől, blöffölt, hiszen nem tudta, hogy hol van a fia. Megadták neki.

Állt a rács egyik oldalán, imádkozva összekulcsolta a kezét és szinte szuggerálta az ajtót, ahol bevezették beszélőre a foglyokat.

 Jöttek egymás után, csak az ő drága gyermeke nem jött. A fiút úgy kellett kivezetni, mert alig tudott járni.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap    Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap