Arany Sas 2018. pályamű - Hazatérés

Veér Károly, cs, 03/15/2018 - 00:08

Veér Károly: Hazatérés In memoriam Gelencsér Sándor „Róka” Reggel fél négykor csörgött a nagy ébresztőóra. Nem nyomtam le a kallantyút, mint máskor, hogy még tíz percet szunyókáljak a zuhanyzás és a reggeli kárára. Ez a nap más volt. Ünnep, izgalom, valami megfoghatatlan, áldásos állapot. 1989. december 28. Csütörtök. Átzörgettem Ferinek, hogy ébresztő, itt az idő, kelni kell. Kávét dobtam fel a gázra, a négyszemélyes kotyogót, ugyanis nagyon hosszú útra indultunk. Négyszáz kilométer, négyszáz stáció. Hazulról haza. Ez zakatolt az agyamban, ahogy egy gyors zuhannyal próbáltam megtisztulni, felkészíteni testemet, lelkemet a rám váró keresztútra. Feri is kibújt a vackából, a kávéját szürcsölgette. - Ne izgulj, – mondta, - minden rendben lesz! Tudod, hogy minden rendben lesz! Feri jó barát, váltótársakként vezetjük a tésztagyár kamionját. Másfél éve együtt lakunk, már ezerszer hallotta a történetemet. Szavai mégsem nyugtattak meg, mert ez csak az én történetem, én élem meg nap, mint nap, minden keserűségével, reményével, elkeseredésével, bizakodásával és félelemével együtt. Hogyan is érthetné? xxx A száraztésztával, liszttel és tojással megrakott kamion kellemesen duruzsolt. Elhagytuk a falut, a Gyermely tábla tovasuhant az éjszakában. A falu másfél éve az otthonom, a munkám, a családom. Huszonnyolc év, három család, három élet, három sors. Feri és Gyermely a legutóbbi, a harmadik. Ahogy a kormánykereket tekergetve Budapest felé vettem az irányt, első otthonom, a nagyszalontai, városszéli kis családi ház képe jelent meg előttem, benne apám, anyám, a húgom Julika, és a második élet Marival, a feleségemmel, akit otthagytam egy piciny csodával a szíve alatt. xxx Már Budapesten túl zötyögött a kamion, a kátyús, hepehupás négyesen. A sok gödör visszarázott a mába, a havas, lucskos úton figyelni kellett, nem volt idő ábrándozni a múltról, és arról, lesz-e jövő? Feri elszunyókált, hagytam aludni, majd Kenderesen cserélünk. Pirospozsgás képe mindig felvidított, gyermeki ártatlansággal aludt – a szája széléről apró nyálcsepp gördült az állára. Béke – ez jutott eszembe róla. Pedig nem volt béke, bennem másfél éve biztosan nem. Menni kell, menni haza, ahol a múltam, és remélem, a jövőm is van! Mari a hetedik hónapban járt, amikor elhatároztam, hogy átmegyek a másik hazába. A nagy Kondukátor kitalálta ugyanis, hogy a kicsiny faluknak pusztulniuk kell, helyet adva hatalmas agrárcentrumoknak. Enni kell adni a sokat szenvedett román népnek! Pusztuljanak a falvak, pusztuljanak a templomok, iskolák, kőkeresztek, temetők és házak, pusztuljon az erdélyi magyarság és németség. Meg is indokolta a cipész: ezzel 3%-kal nő a termőterület! Összeírtak bennünket, akiknek nehézgépjárművekre volt jogosítványa. Mi leszünk a bulldózer-kommandó – mondta Radu, a párttitkár, nekünk jut a dicső feladat, hogy a múltat végképp eltöröljük . Aznap este irtózatosan berúgtam a Fütyülősben. A nyolcadik cujka és sör után, a kocsma falát támasztva, öklendezve eldöntöttem: én ebben nem veszek, nem vehetek részt. xxx A szolnoki bevezető úton úgy zötykölődött a kamion, hogy a fejem oda-vissza verődött, mint azon az estén apám pofonjaitól. - Itt hagynád a Marit? Hiszen hamarosan szülni fog! Az a szerencsétlen gyerek – üvöltött velem – ne lássa az apját? Hát miféle ember vagy te? Mari a kis lócán ült, lehajtott fejjel simogatta domborodó pocakját. Aztán csodakék szemeivel apámra nézett: - Hadd menjen! Apu is tudja, hogy ma nem sok jó terem a mi fajtánknak ebben a francos országban, de nem kell már sokáig várni! Ez az átkozott ördög úgyis kiírja magát a történelemből, és akkor Jóska visszajöhet. Tudom, hogy visszajön. Addig kibírjuk valahogy. Apám keze megállt a levegőben. Üres tekintettel bámulta a falon a Szent családot ábrázoló olajnyomatot. Anyám is besomfordált a szobába, kérges kezeit kötényébe törölgetve csak annyit mondott: - Jóska jó gyerek. Ebben a szégyenben nem vehet részt, inkább soha többé ne lássam! Mari hozzám lépett, megsimogatta a fejemet. - Menj, és gyere vissza, ha eljön az ideje! Ha nem lehet, mi megyünk utánad. xxx Kenderesen, a híres-nevezetes Sport bisztrónál tartottunk pihenőt. Ahogy megálltam, Feri is magához tért. Haraptunk egyet, kávét ittunk, és indultunk is tovább. Átvette a helyemet, Ártándig ő vezet. - És hogy van Istike? – kérdezte, miután elhelyezkedett az ülésben. – Beszéltetek tegnap, ugye? - Beszéltünk, igen – válaszoltam, - egészséges, és jó gyerek, csak nem akar megszólalni, pedig már kéne neki pötyörögni. Magyarországról többször is próbáltam felhívni őket. Nem mondhattam semmit, és ők sem. Valami kattant a telefonban. Mindenkit lehallgattak. Így aztán csak pénzt, és rövid üzeneteket küldtem haza. Jártak a tésztagyár autói, a nagy román vezér is szerette a spagettit, meg a magyar kockatésztát. A kereskedelmi kapcsolatok működtek, a kollégáim a küldeményeimet célba juttatták. Tudtam, hogy Marinak nem kell nyomorogni, mindig akad annyi, ami pelenkára, ételre, megélhetésre kell. Elszunnyadtam. Rettenetes álmom volt. Ilie, a szomszéd román fiú secus volt, és a baromfiudvar sarába taposta Mari arcát. Szőrös volt, akár egy medve, és fröcsögő nyállal üvöltözött: - Pusztulj, rühes magyar! Az átkozott férjed elárulta a hazáját! Tartogatok neki egy golyót a pisztolyomban, ha ide merészeli tolni a pofáját! Istike, akkor már kamasz fiúként hátulról ráugrott, és püfölni kezdte a megvadult románt. Ilie vigyorogva hátranyúlt, és egy mozdulattal a sárba küldte. Kibiztosította a pisztolyát, és a fiamra célzott, aki felkiáltott: - Apa! Segíts! Akkor Ilie arca hirtelen átváltozott Causescuéra, aki három napja a falnál remegve, nem akarta tudomásul venni a népítéletet. Drága prémkabátjában nem hitt a szemének… Géppisztolyok… Lövések… A hirtelen fékezéstől bevertem a fejemet, megállt a kamion. - Na, Jóskám – mondta Feri, észre sem véve, hogy izzadságtól lucskosan, remegve ébredek, - Ártánd. A határ. Megannyi kínlódás, ellenőrzés, hosszú várakozás, csúszópénzek és rosszindulatú vámosok packázásai, de most sehol senki. A zabszem kihullott, tátott szájjal vettem tudomásul, hogy csak úgy, simán átértünk román területre. Van Isten! xxx A nagyváradi bevezető úton egy idős paraszt bácsi stoppolt. - Hova, merre, bátyám? - Nagyürögdre igyekszem. - Mi is arra megyünk, ugorjon fel! Géza bácsi beszerző körúton járt Váradon, de a húsbolt inkább csempeszaküzletnek tűnt, kampókkal a falon, így átstoppolt Magyarországra a nyitott határon, és egy kis szalonnával, hússal, kenyérrel, sörrel igyekezett haza. - Vigyázzanak az úton – figyelmeztetett bennünket -, mert itt-ott besáncolta magát néhány secus, és válogatás nélkül lőnek minden autóra, főleg, ha magyar segélyszállítmány. Géza bácsi Nagyürögdnél leszállt, már csak huszonöt kilométer volt hátra. Bár nyomtam a gázt, csak lassan akartak elmaradni a megtett utat jelző kövek. Huszonnégy, huszonhárom… Mi lesz, ha hazaérek? Istike megismer-e? Hogyan ismerhetne, hiszen sohasem látott! Én is csak egy homályos, fekete-fehér fotót kaptam, amin egy kisbaba van. Lehetne akárki, hiszen egyik csecsemő olyan, mint a másik. De tudtam, hogy azon a képen az én fiam van, ezért a szívem fölött, a tárcámban őriztem. A papír lassan elfoszlott, a fényes felület megkopott a napi nézegetéstől, a sok simogatástól. Istike. Mari azt írta, hogy minden nap megmutatja neki a képemet, és mondogatja neki: ez itt az édesapád, aki nemsokára hazajön! De mi lesz, ha eltaszít, ha idegenként tekint rám, és sírva, zokogva tiltakozik, hogy megérintsem? Akkor soha nem bocsáthatom meg magamnak, hogy elhagytam őket… Istike. Vérem, fiam, jövőm, mindenségem. Jövök. xxx Még tizenkét kilométer. Alig, hogy átmentünk Inándon, az út menti bozótból géppisztolysorozat csapott le ránk. Gázt adtam, el innen! A halálos acélgolyók szerencsére csak a raktér ponyváját szaggatták meg. Szóval igaz, amit a kisöreg mondott, a secu vadássza a segélyszállítmányokat. Hát még mindig űzött vad vagyok a saját hazámban? Feri lebukott a műszerfal alá, és falfehér arccal bámulta a padlót. A kamion a rossz úton, a nagy sebesség miatt ide-oda riszálta a hátulját, mint egy szépleány a pünkösdi forgatagban, de bírta a gyűrődést. Tízpercnyi száguldás után a fékre léptem, feltűnt a tábla: Salonta. Magyarul nem írták ki Arany János szülővárosának nevét, a nagy Kondukátor nem tűrte az ilyesmit. Feltűntek a házak, még két kanyar. Megérkeztem. Váltótársam, még mindig remegve, kihámozta magát a műszerfal alól, és leugrott a járműről. - El ne mondd otthon, de behugyoztam – mondta remegő hangon. Összekapartam az ülés mögé rakott nejlonszatyrokat, volt benne csoki, kismagnó és divatos kazetták a húgomnak, bikavér apámnak, farmernadrág Marikának, finom likőr anyámnak, meg persze egy nagy rúd téliszalámi. Álltam a kiskaputól tíz méterre. Esetlenül lógtak kezemben a szatyrok. Csönd és sötétség honolt a házunkban. Nem vették észre, hogy megjöttünk? A kamion dörgő hangját száz méterről is hallani. Elvitték őket? Bajuk esett? Vagy csak félnek? Ekkor kivágódott a kiskapu, és Julika röpült a karomba, majd apám, és anyám is elénk jött. - Hát hazatértél – mondta apám, és egy könnycsepp bújt elő a szeme sarkából, mint a búvópatak óvatos erecskéje, mely áttöri az utolsó akadályt is. – Isten hozott, fiam! Anyám nem szólt semmit, csak az arcomat simogatta. Magamhoz öleltem, de a szemem a kiskaput leste. És ekkor feltűnt az én gyönyörű párom, vastag kendőbe bugyolálva hozta a gyermekünket. Megállt, hosszan a szemembe nézett. Mint a Szent családos olajnyomat a szoba falán. Mária, a kisded, és József is megérkezett… Aztán minden elszabadult. Akár a búcsúban a körhintán, összefolytak a dolgok. Könnyek, sírás, édes nyál – megannyi nedves tanúságtétel -, nevetések, ölelések, elkapkodott szavak, zsoltáros, áldott pillanatok. Kibontakoztunk egymásból, és Mari felém nyújtotta a gyermeket. Istikét pont ilyennek képzeltem: pufók, kócos kis ördög. A szívem hevesen verni kezdett Most mi lesz? Aztán a baba otthonosan a kezeim közé fészkelte magát. Nézte az arcomat, hosszan vizsgálgatott, majd életében először megszólalt: - Apa…

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap