Április 1., A Tréfa Napja

Szerkesztő A, h, 04/01/2019 - 00:16

 

 

 

 

 

 

 

HUMOR, AZ ÉLET FŰSZERE!

 

Ahogyan fűszer nélkül is van étel, de az milyen, úgy humor és mosolygás nélkül is lehet élet, csakhogy az meg minek! Tudomásul kell venni: életünk fájdalommal kezdődik, hiszen édesanyánk nem nevetgélve szül meg minket, ahogyan valószínűleg – bár nem emlékezhetünk erre – mi sem jókedvünkben sírunk, amikor világra jövünk. Az élet pedig fájdalommal ér véget. Ez is tény. A két pont, a kezdet és vég között ott van maga az élet, az ÉLET, amelyet nem mindegy, hogyan töltünk ki. Aki az életét komolyan veszi, az fűszerezi. Egy kis humorral.

Már a nagyon régi korokban rádöbbentek arra, miért kell, mert miért jó a fűszer, ahogyan arra is, miért jó és miért kell a nevetés. Nemcsak az emberben, hanem az állatokban is van késztetés a humorra, gondoljunk csak kutyáink vagy macskáink humoros ugrabugrálására, amelyet önmaguk örömére művelnek. És utána, szinte lehet érezni, hogy jobb kedvűek. Így van ezzel az ember is. Nem másokért, hanem elsősorban saját örömünkre humorizálunk, és mert az ember társas lény, próbáljuk meg felvidítani társaink, ahogyan elvárhatjuk társainktól is ugyanezt.

A humorban a legfontosabb az önkéntesség. Azaz önmagunk belső késztetésére humorizáljunk és mosolyogjunk, de társaink saját akaratát is vegyük figyelembe, tehát senkit se akarjunk nevetésre késztetni. Ha nincsen meg ez a szabad akarat, úgy a humort adóban, mint a humort kapóban, akkor erőltetett lesz, sőt, negatív érzelmeket is kiválthat. Gondoljunk csak a hatalom képviselői részéről (legyen az csupán a magát nagynak képzelő főnökünk) adta humorra. Pl. amikor valamelyik munkatárson, úgymond, humorizál. A többieknek meg muszáj nevetni, ahogyan szegény kigúnyolt is úgy érezheti, hogy neki mindezt tűrni, méghozzá „jó képet” vágva tűrnie kell.

Egyik diplomám szerint HR-szakértő vagyok, ezért elnézést a fenti pszichológiai, munkapszichológiai kitérőért. Példát azonban mindenki tudhat az erőltetett humorra, elegendő csak bekapcsolnunk a TV-készüléket, vagy rámennünk az internetre.

Sajnos manapság a nem önmagunkat nevettető, másokkal együtt nevető humor van elterjedve, hanem sokkalta inkább a megalázó, megszégyenítő, másokat gúny tárgyává tevő humor harapózott el. Talán azért, mert az egymás úgynevezett ugratása-csipkedése komoly társas kapcsolati rangsort képező fegyver. Aki tűrni akarja, hogy rajta nevessenek, az nagyon hamar a munkahelyi-iskolai és más közösségi rangsor legalján találhatja magát. Ugyanis akit kinevetnek, attól már a többiek nem tűrik el, hogy az is kifigurázzon másokat. A fentebb rögzített önkéntesség tehát mindenképpen fontos. A humor olyan legyen, akár a fűszer, a humorizálás pedig mint egy közös főzőcskézés, amelyben mindenki kiveszi részét, mindenki hozzátesz, de mindenki kap is belőle.

A humor – és benne április 1. – történetét végignézve láthatjuk, hogy a humort fegyvernek tekintették, valaki vagy valakik ellen, azok kifigurázására, megszégyenítésére. Kevés az olyan, amikor a „nagy ember” (nem is kellene idézőjelbe írni, hiszen az igazán nagyról, emberi nagyságról van szó) önmagát figurázta ki, önmagán nevetett, társaival együtt. A humor ugyanis a visszásságokra irányítja a figyelmet: legkönnyebb a visszásságok, a nem megszokott viselkedések és események kifigurázása. Így a humornak pozitív jelentősége van, de csak akkor, ha a visszásságok okozója kapcsol, és értve a humorosan előadott kritikából, kijavítja a visszásságot.

Azt lehet mondani, a demokrácia, az igazi, és nem papíros-demokrácia fokmérője, legfőbb fokmérője a humor megléte, a visszásságokra és leginkább a főnöki-hatalmi visszásságokra figyelmet irányító humor, legyen az a közösség egy munkahely, vagy egy ország, vagy akár több ország, pl. az EU közössége.

De előbb nézzük a tréfa napjának „kinevezett” április 1. történetét. Miért is lett ez a nap a tréfa napja?

Az ember, sőt látjuk, az állatok is szeretnek tréfálni. Gondoljunk csak a majomra, amely nagy nyugalommal az eltört gallyat adja át társának, aki nem veszi észre, hogy csak a kéreg tartja össze a gally két részét. Hogy tréfáról volt szó, lehet látni, hiszen a majom hangos nevetésbe kezd. (Majd a megtréfált társ hangos rikoltozásba, és megkergeti az őt megtréfáló társát.)

Az, hogy egy konkrét napot nevezzünk ki a tréfa „nemzetközi” napjául, amikor sokak szerint nem hogy lehet, hanem kell, egyenesen már-már kötelező – lesz erre jogszabály is valamikor? (Na, ez vicc volt!) – tréfálni, a nem túl régi időkből ered. Hiszen a nyugati „mindent tudó tudósok” – és ez nem tréfa, ők ezt komolyan hirdetik – szerint eme nap hivatalos tréfanapi státusza IX. Károly francia király egyik rendeletéből ered. 1564-ben ugyanis a király rendeletileg az újesztendőt április 1-jéről január 1-jére tétette. Az akkor szokásban lévő újévi ajándékozás megmaradt, de a rendelet után április elsején már csak különféle bolondos ajándékot adtak egymásnak az emberek. Más, szintén nyugatiak szerint kelta hagyomány az április elsejei tréfálkozás, és onnan, értsd jól és pontosan, azaz nyugatról vette át az egész földkerekség.

Csakhogy! Vannak a kőkemény tények, amelyek nem tréfadolgok!

Egyszerre van ókori római és keresztény gyökere a konkrét április 1-jei tréfálkozásoknak.

Az ókori Saturnalia-ünnepek során a tavaszt és az új életet ünnepelték, amikor szemmel láthatóan a fekete-fehér telet követően kirügyezik, zöld életre kel a természet. És amikor – tavasszal – nem mellesleg a hideg téli esték összebújásai nyomán május tájékántól a legtöbb gyermek is született.

Ezen a Saturnalia-ünnepen nem csak nagy evés-ivás, mezőkön való ugrabugrálás folyt, hanem úr és szolga, igazi tréfadologként szerepet cserélt. Persze, csak egyetlen napra, erre az Saturnalia-napra, amelynek során a szolga nagyon jól tudta, különösen a rabszolga, hogy másnaptól ura hatalmában megmarad. Tehát óvatosan uraskodtak az egy napra úrrá lett szolgák, de azon a napon hagyomány szerint mégis uraskodhattak, méghozzá nem egymás felett, hanem eddigi uraik és úrnőik felett. Az uraknak és kényes dámáknak hajbókolva kellett kiszolgálni szolgáikat, és tűrni a szeszélyeket, ugyanazokat, mint amiket a szolgáknak az év többi napján el kellett tőlük tűrniük. Az ókori szolgák, olvasva az ókori szerzők műveit és a visszaemlékezéseket, leveleket, sokszor igen szellemes módon éltek az egy nap adta úri lehetőségeikkel. Óvatosan, de igen szemléletesen mutatták be uraik szokásainak visszáságait. Na, most gondoljunk bele, meg mernék ezt a fordított napot megélni a mai demokratikus cégvezetők és politikusok? Az iskolák némelyikében és tanárok némelyikének engedélyével ez a fordított nap az iskolákban még megmaradt. Bár ez általában abban merül ki, hogy egy vagy több diák kiáll a tábla elé és órát tart, amely során a bátrabb diáktanár nem csak társait, hanem tanárát is felelteti, méghozzá az illető tanár szokásai szerint, pl. hosszasan lapozgatva a naplót és közben hümmögve, stb.

Mások szerint beugratás, azaz rút becsapás volt a tréfanap eredete (amely szintén ókori és római eredetű), amikor a latinok a szomszédos szabinokat meghívták Rómába, hogy aztán a mulatozás örve alatt elragadják a szabin lányokat és asszonyokat. Bár a szabin nők elrablása több művészt megihletett, a lényegbe kevesen gondoltak bele, azaz mit érezhettek a becsapott szabinok, úgy a nők, mint a férfiak. Ez, a szabin nős tréfa az erősebb tréfálkozása volt a gyengébbekkel, a mindig becsapottakkal, a kihasználtakkal szemben. Az ilyen tréfán az erősebb, a győztes tud csak nevetni!

A tréfanap másik eredete a húsvéti passiójátékokhoz fűződik, amikor önmaguk eljátszva jelenítették meg a hívek, a még teljesebb átélés végett a vallás bizonyos elemeit, Krisztus életét. Ezen a napon Krisztust perét jelenítették meg, amikor Kajafás főpaptól Pilátus római kormányzóig küldözgetik a közbenjárót, majd innen még Heródes zsidó királyhoz is. De mindenki csak ígérget, mindenki csak játssza a hatalmast, és senki sem akar semmit tenni.  Ugye, ismerős ez ma is, és ismerős volt ez régen is! Csakhogy régente a nép egyszerű gyermekei játszva ezt a játékot, bemutathatták – vallási köntösben – a hatalmasok szívtelenségét és butaságát, nem utolsósorban a tehetetlenségükkel együtt. Amely játék ellen a hatalmasok nem szólhattak egy rossz szót sem, hiszen akkor könnyen a vallásgyalázás vádja érhette volna őket, amely az egyik legfőbb bűn volt akkoriban. Hogy azonban a hatalom birtokosai, látva a nép egyszerű játékát, megértették-e az üzenetet, és annak hatására próbáltak-e jobbítani önmagukon, az a hatalmat gyakorló embertől függött.

Aztán a sajtó megjelenésével az is beszállt az ugratásba. Elfelejtődtek a passiójátékok, a falusi-városi április bolondja választás, és helyette az embereket boldogította, ugratta április 1-jén, nyíltan is a sajtó.

A brit lapokban már a 18. századtól szinte üzemszerűen űzték az április 1-jei tréfákat. Voltak ebben tömeget heccelők, mint például az 1798-as eset, amikor valamennyi akkori újságban (figyeljünk: az újságok már akkor is egymást marták, mégis egy „jó vicc” kedvéért össze tudtak fogni!) feltűnő hirdetés tudatta: az év április 1-jén soha nem látott menet vonul majd be a Westminster apátságba. Felsorolták, hogy lesznek majd köztük agg férfiak és nők, mindkét nembeli özvegyek és gyermekek, nős és elvált férfiak, férjes és elvált nők, mindenféle rendűek és rangúak. Az olvasóknak nem tűnt fel, hogy a megfogalmazás szerint mindenki a menetbe tartozik, és szép számmal össze is gyűltek, hogy lássák a „csodás” menetet. Majd valaki, ki más, mint egy sajtós, elkiáltotta magát: „április elseje!” Jó vicc volt? A nép már akkor sem gondolkodott, mert nem kívánt gondolkodni, hanem inkább kényelmesen kinevette önmagát. De nem gondoltak ott túl sokan bele, hogyan is manipulálták itt őket!

Vagy: az 1900-as évek első felében egy francia lapban az jelent meg, mikor máskor, mint április elsején, hogy lebontják az Eiffel-tornyot, mire ócskavas kereskedők tömege gyűlt össze, hogy licitáljon Párizs jelképére. Ha-ha! Ha? Ne röhögjünk a kereskedőkön, akik abból éltek, hogy ócskavasat vegyenek. Hiába mentek, költöttek pénzt, és fogyasztották idejük, üzlet nem lett, pedig ők tudták akkor, hogy Párizs mai jelképét valóban időlegesre szánták, és a világkiállítás után le akarták azt bontani. Tehát, ha-ha, buta kereskedők? Vagy mérgelődjünk velük együtt? Megint a kisemberen, aki pedig csak küzdene, nevetett a hatalom.

Aztán 1957. április 1-jén a BBC is bemutatta, mennyire vicces tud lenni, vagy mennyire komolyan veszi, és mennyire tartja értelmesnek a nézőit.

„A svájci spagettitermesztés természetesen nem hasonlítható a hatalmas olasz termeléshez. Biztos vagyok abban, hogy nézőink közül sokan láttak már fényképeket a hatalmas Pó-völgyi spagettiültetvényekről. A svájciaknál azonban ez inkább családi vállalkozás.”

(Részlet a BBC „tudósításának” szövegéből)

Ezt az első, mozgóképes áprilisi tréfát a brit BBC csatorna egyik élelmes operatőre találta ki. „Olyan hülyék vagytok, hogy azt is elhinnétek, a spagetti fán terem” – állítólag ezt egy volt tanára mondta neki, de a fenti mondást a tudósítást legyártva és sugározva a nézőkre értették.

Egyébként operatőri bravúr, hogy tésztákat úgy tudtak fán lógva filmezni, hogy az „tökéletesen” hihető hatást keltett.

Viszont, ha a tudósítás után jön a „gépi-kacaj”, akkor mindenki tudja, hogy átverésről volt szó. Sőt, biztos, ami biztos – újságírói etika – a műsorvezetőnek szóban is meg kellett volna erősíteni ezt, hogy április 1-je, a tréfa napja van.

De: már az adás sugárzása közben és azután is rengetegen tárcsázták a televízió-társaság telefonszámát, hogy további információt szerezzenek erről a „különleges és nagyszerű” spagettifáról. A diszpécserek kapkodták a telefont, és senkinek sem szóltak – akkor – hogy áltudósításról volt szó. Ez az áltudósítás egyébként a többi tudósítás közé, amelyek állítólag nem áltudósítások, nyugodtan beépült. Sőt, a Rubikon folyóirat cikke szerint a BBC akkori vezérigazgatóját is sikerült lóvá tenni, de legalábbis elbizonytalanítani. Elhitte a vezér, hogy ha a TV-ben mutatják, méghozzá az ő csatornáján, akkor van spagettifa.

Azért ne röhögjünk túlontúl hangosan az angolokon! Az áltudósítást egyből észrevesszük? (Gondoljunk a sarlatánokról szóló tudósításokra, vagy pl. az „olajevőkre”.)

A spagettifás „tréfához” még az is hozzátartozik, hogy voltak, akik kritikával illették a BBC-t. De miért? Nagy-Britanniában csak délelőtt van helye az áprilisi tréfának! – mondták a kritikusok. És ez, így, már tényleg maga az áprilisi tréfa. Csakhogy nem az követte el, aki kiötlötte, hanem egy egész társadalom. Amely szerint korántsem mindegy, hogy a tejet öntik bele elébb a csészébe, vagy a teára a tejet. Illetőleg, hogy előbb bevajazzák a pirítóst, aztán teszik rá a dzsemet, vagy fordítva. (A tejnek előbb a csészébe öntésének komoly szerepe volt a régebbi porcelán csészék esetében, hiszen a forró teát lehűtötte egyből a hideg tej, így nem pattant el a vékony csésze.)

Az április elsejei, nem is kissé erőltetett tréfálkozásokhoz és beugratásokhoz azonban mára az egész világ csatlakozott. Sőt, vannak internetes fórumok, ahol „kötelezővé” teszik az április elsejei, ők úgy írják, „szívatást”.

Pl. egy „jó tanács” szerint: egyénileg vagy csoportosan kell elkövetni a viccelődést, beugratást ezen a napon, már reggelre kelve, vagy a fürgébbek már hajnalban „örvendeztetik” meg újszerű ötleteikkel a többieket. A „jó tanács” lényeges eleme, hogy alaposan legyen előkészítve a beugratás, és hogy a megtréfált célszemély sokáig emlegesse ezt a bolondok napját és/vagy az átverés kiagyalójának édesanyját, annak minden felmenőjével egyetemben.

Vannak aztán olyanok is, akik „jó tréfáikat” videóra felveszik, és „közkinccsé” is teszik. Hogy aztán az értelmesebbek ne röhögjenek, hanem megdöbbenjenek, hogy ennyire kevés ésszel és ennyi sok merészséggel is élnek emberek? Sok esetben honfitársaik!

Hogy egymás hülyítésében melyik nép vezet, kié a kétes első hely, nem lehet tudni, de ne is akarjunk összehasonlítást csinálni. Hiszen ezzel másokat nevettetnénk ki, és csinálnánk így ugyanazt, mint a „jópoénkodók”, akik önmaguk felsőbbrendűségét és hatalmukat szeretnék propagálni, miközben szegény áldozatuknak (esetleg áldozataiknak) még nevetni is kellene, önmagán.

Akkor hát mi a megoldás? Hogyan cselekedjen egy önmaga érzékenységére és másokéra is kényes ember? Ne viccelődjünk, se április elsején, se máskor? Ez butaság lenne! Sőt! Ne csak az év egy adott napján akarjunk viccelődni, másokat felvidítani, hanem óvatosan bánva a humorral, tegyük ezt más napokon is. Csak olyan vicceket meséljünk, amelyeket, ha mi hallunk, nem mérgelődünk rajta, nem sértődünk meg miatta. Figyeljünk oda társaink – akiknek mesélünk – nemére, életkorára, testalkatára, vallásosságára, nemzetiségére meg más egyebekre, amelyekkel kapcsolatban viccek lehetnek, de nem biztos, hogy hallgatóságunk örül neki.

Például az internet szerint nagyon jó poén „áltejfoltot” csinálni fehér nejlonból a számítógépes billentyűzetre. Csakhogy a poén kiötlői és terjesztői meg felhasználói gondoljanak csak bele, ha ővelük esik mindez, ha ők nem tudják, hogy éppen becsapják őket, hanem miután kicsalták őket, és visszatérve használhatatlannak látják a billentyűzetük, de el kell küldeniük egy fontos anyagot, vagy be kell fejezniük a pályázatot, akkor első pillanatban nem ellenőrzik a tejfoltot, hanem lehet, hogy elájulnak vagy éppen szívinfartust kapnak. A viccelődők meg belegondoltak abba, hogy vicceikkel életekkel is játszhatnak?!

El ne felejtsük, a mosoly hozzáad életünkhöz, a harag-méreg-frusztráltság elvesz belőle! Ne kívánjuk se önmagunk, se embertársaink életét „néhány jó poénnal” megrövidíteni.

Ne akarjunk erőltetetten viccelődni, se április elsején, se máskor! A humor és a mosoly jöjjön belőlünk természetesen, mosolyogjunk a világra – hátha az is visszamosolyog ránk! És akkor nem hiszik a szemközt jövők, hogy csak be akarjuk őket csapni, mert éppen április elseje van.

 

 

Petrusák János

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap