Apor Vilmos Emléknap

Szerkesztő A, cs, 02/28/2019 - 00:08

 

 

 

 

 

„A JÓ PÁSZTOR ÉLETÉT ADJA JUHAIÉRT”

 

 

Amikor 1992-ben a budai Lékai János teret Apor Miklós térnek nevezték el, több budapesti a teret inkább Csörsz utcai villamosmegállóként nevezte, mint másként. Az emberek többsége se a szélsőbaloldali tüdőbeteg és elvetélt merénylő Lékairól nem tudott semmit, de sajnos Boldog Apor Vilmos püspökről sem sokat. Apor Vilmost a Rákosi- és Kádár-rendszer feledtetni kívánta, oly’ sok, a nemzetért sokat tevő, életét is feláldozó jobboldalival együtt.

A baloldaliak szemében Apor Vilmosnak több „fekete pontja” volt. Először is, ahogyan egyes internetes oldalakon olvasható, 1892. február 29-én született Segesváron, azaz szerintük Romániában. Esetleg a mai Romániában, de Erdély és a Partium ebben az időben a Magyar Királyság szerves része volt! De néhány baloldali még mindig előszeretettel emlegeti a trianoni határokon kívüli magyar városokat idegen nevein, úgy, mintha azok mindig is Csehszlovákia (sic!), Jugoszlávia (sic!), vagy a nagy Románia részei lettek volna. Az ezen a területeken született magyarokat pedig – szülessenek azok bármely korban, Trianon előtt vagy után – szlávoknak vagy románoknak tekintik. Apor Vilmos, mivel a mai napon Romániához tartozó területen született, de a mai Magyarországon is tevékenykedett, máris ezen erők szemében egy nagy fekete pontot szerzett.

Aztán: bár Boldog Apor Vilmosnak nevezzük 1997. november 9-e, római boldoggá avatása napjától, ő egy neves erdélyi arisztokrata családba született, és már születése pillanatától báró Apor Vilmosnak nevezték. Azt, hogy a nemességet, az arisztokráciát mennyire nem kedvelték 1945, de különösen 1947 után, azt mondanunk sem kell!

Ráadásul az ifjú Apor Vilmost családja szelídsége és okossága, továbbá nagyfokú szociális érzékenysége okán papnak szánta, így előbb a kalocsai jezsuita gimnáziumban tanult, majd teológiát az innsbrucki egyetemen, ahol doktori fokozatot szerzett. Tehát egy pap, sőt jezsuitáknál tanult pap, az egyesek szemében nem is fekete pontos, hanem maga a fekete posztó!

Apor Vilmos előbb római katolikus pap lett, majd a háborús időszakban, 1941-től a Győri Egyházmegye püspöke. Itt sem kell mondanunk, hogy ha valaki nemcsak pap, hanem püspök is, akkor az a baloldaliak szemében mit jelentett!

Majd, a kommunisták szemszögéből mindennek betetőzéseként, amikor Győrt 1945 márciusának végén körbezárták a szovjet – régi terminus szerint felszabadító – csapatok, a püspöki palotába több száz rémült ember, öregek és gyerekek, asszonyok és kislányok menekedtek. Részeg orosz katonák betörtek oda, és a dulakodásban a hős püspököt, aki elébük állt, halálosan megsebesítették. Értelemszerűen erről sem lehetett több évtizeden át beszélni.

Így, a fenti felsorolásból látni, miért akarták több évtizeden át elfeledtetni velünk Apor Vilmos nevét!

Pedig, a fenti rövid felsorolásból ez is kitűnik, olyan ember volt ő, akit nem elfeledni kell, hanem példaképül állítani minden igaz magyar elé!

Apor Vilmos nem egyedüliként volt jó ember a népes Apor-famíliában, hiszen ez az ősi székely-magyar nemzetség, amely a Bálványosvárat építő legendás ősig vezeti vissza családfáját, bővelkedik figyelemre méltó személyiségekben. Akik nem csupán királyok emberei voltak, főurak és várak birtokosai, hanem zárkózott, puritán életvitelű, erős nemzet- és kötelességtudatú emberek. Náluk az egyéni élet szorosan összefonódott a közösség, a haza és nemzet sorsával, az erdélyiség tudata pedig végigkísérte őket halálukig. Egyébként nem csak az erdélyi, hanem az egész magyar arisztokráciára ez a mentalitás volt jellemző, akik a kirívóan bolondos vagy kegyetlen tagot kinézték maguk közül.

Vilmos édesapja, báró Apor Gábor szigorú, de igazságos ember volt, aki mélységesen komolyan vette előbb főjegyzői, majd alispáni és végül főispáni hivatalát, amelyben pártolta a vasútépítést, az erdősítést, meg az új vállalkozások megindítását. Mélységes katolicitás hatotta át, amely nemcsak szokásrendjét, de egész életstílusát meghatározta. Az Apor-családban mindennapos volt a jótékonykodás, a szegényebb sorsúakkal való törődés.

Gábor felesége gróf Pálffy Fidélia volt, annak a Pálffy-famíliának a sarja, amely szintúgy magyar történelmi család, több törökverő hőssel és szabadsághőssel dicsekedhetett. A családnak hatalmas rokonsága volt, nemcsak Erdélyben és Magyarországon, de Európa számos országában is, így gyermekeik rokont látogatva megismerhették a hazai és külhoni életvitelt.

Báró Apor Gábor, még amikor Vilmos kisfiú volt, Bécsbe került, a király személye körüli minisztériumba államtitkárnak, ezért családját is a császárvárosba vitte. Vilmos tehát Bécsben töltötte gyermekkorát, nyaranként azonban az édesanya a gyermekekkel visszatért Erdélybe.

Az ifjú Vilmos szelíd és könnyen nevelhető gyermek volt. Vallásossága meghaladta az átlagos gyermeki buzgóság szintjét, mivel karácsonyra misekönyvet, kelyhet és paténát (latin: patena, az a kerek, középen bemélyedő kis tányér, amelyen az ostya szentmise alatt pihen) kívánt, és így a húgai segédletével, gyermeki komolysággal misézett. Tehát már akkor papnak készült. Elvégre el ne felejtsük: egyik hivatást sem önmagunk választjuk, hanem a Teremtő jelöli ki utunk…

Az imádság nagyon kellett! Apor Gábor, amikor Vilmos fia még csupán hat esztendős volt, Bécsben elhalálozott. Gyermekeinek Pálffy Fidélia sokszor emlegette férje jelmondatát: „Felejtsük el önmagunkat másokért.”

Báró Apor Vilmos így akart élni, határozottan, nem önmagáért, hanem másokért. Elsősorban nemzetéért, a magyarságért.

Sajnos, miközben Vilmos tanulmányait végzi, a főnemesi bírtok egyre kevesebb hasznot, majd a végén már veszteséget „termel”. Bérlők kezelésébe adják a földeket, akik kizsigerelik azokat. Ezért sem meglepő, hogy Vilmos édesanyja nem szelíd lelkű papot, hanem furfangos jogászt szeretett volna taníttatni fiából, aki rendbe teheti a birtokok ügyeit. Vilmos azonban nem kívánt jogász lenni, még csak egy esztendőre sem, amelyre anyja buzdította. Az érettségi évének karácsonyán ajándékul azt kérte, hogy az érettségi után azonnal mehessen kispapnak.

Előbb Győrbe, majd Innsbruckba került.

A fiatal klerikus átélte hitét, amely során belátta, hogy a papi élet a lemondás útja, Isten kedvéért le kell mondani a kényelemről, a világ megengedett örömeiről, sőt a rokonokról is. Hiszen egy lelki vezetőnek nem rokonsága van, hanem nyája, melynek minden egyes tagját szeretnie kell. És akikkel foglalkoznia kell! Itt cseng vissza édesapja mondása: „Felejtsük el önmagunkat másokért.”

1914-ben a lelkigyakorlatban fedezte fel, hogy Isten nem kényszerít, hanem kér, késztet, a kivitelezést pedig saját lelkiismeretünkre bízza. Feljegyezte: „Valójában úgy érzem, hogy a lelkipásztor-apostolnak szól az utolsó boldogság: boldogok, akiket üldöznek, és akik szenvednek az igazságért. Ez a pap boldogsága, az önfeláldozás, az életáldozat és vértanúság.”

Megérezte sorsát? Vágyta sorsát? Vagy erre a sorsra volt szentelve, amelyet ő már akkor megsejtett, sőt tudhatott?

Már dúlt a szörnyűséges háború, amikor Apor Vilmost pappá szentelték, hogy megkezdhesse első papi szolgálatát Gyulán. Ott a fiatal pap a papi teendői ellátása mellett a fogházban a raboknak is misézett és megtört lelküket gondozta, továbbá szabadidejében készült a teológia-doktori vizsgáira.

1917. január 18-tól tábori lelkész egy kórházvonaton, amellyel a frontra és a front mögé került.

1918 nyarán plébánosi kinevezést kapott Gyulára, ahonnan nemrég káplánként búcsúzott. A fiatal plébánosnak a háború, a Tanácsköztársaság és a román megszállás romjain kellett újrakezdenie lelkipásztori tevékenységét. Az embereket megtörte a négy esztendei háború, ahogyan a lelkeket még tovább nyomorította a forradalmak vihara és az azután következő román megszállás. Az egyházi ügyek is rendezetlenek voltak, hiszen Gyula „hagyományosan” a nagyváradi püspökséghez tartozott, viszont Trianon miatt országhatárt húztak a két város közé. Ráadásul a román királyi hadsereg győztesként masírozott végig Magyarországon, és „minimum” a Tiszáig meg akarta hódítani azt. Így már a román közigazgatás is megjelent Gyulán, amelyet több magyar településsel együtt „ős román városnak” kiáltottak ki.  Persze az akkori magyaroknak nagyon nem tetszett ez, és nem igaz, hogy nem álltak ellen. De fegyvertelenül mit tehettek volna, amikor a románok még egy bajonett birtoklását is fegyverrejtegetésnek minősítették, amiért előbb halált, majd később „humánusan” sok évi börtönt szabtak ki?! De még fegyverrejtegetés vádja sem kellett, hogy akkor valaki börtönbe kerüljön. Az új hatalom számára elegendő volt az, ha valakire a helyi magyarság felnézett. Ráadásnak az intelligenciát, a papokat, tanárokat, orvosokat és jogászokat, újságírókat üldözték. Közülük sokakat túsznak hurcoltak el, amely túszok közül Apor Vilmos, meggyőzve a románokat, többeket kiszabadított. Őt nem lehetett megfélemlíteni! Katolikus lapot alapított, amelyben bátran megírta a visszásságokat, és segített, ahogyan csak tudott a nyomorultakon, betegeken, állástalanokon.

Majd a románok Gyuláról végre kivonultak, és Apor Vilmos paptársaival karöltve kezdhette az újjáépítést. Gyermek-ínségkonyhát működtetett, számos közösséget hozott létre, templomokat újított föl. A lelkekben végbement rombolás nyomait eltüntetni azonban nehezebb feladatnak ígérkezett. Apor Vilmos, a szó szoros értelmében véve, éjt nappallá téve dolgozott, küzdött, szervezett. Nemcsak Gyulán, hanem a környéken is tevékenykedett, ahol csak szükség volt rá. Különösen a szegények, az elesettek felé fordult nagy szeretettel. (És akkor az akkori Magyarország területén olyan családok is megjelentek nyomorogva, akik azelőtt jobb napokat láttak. A csehszlovákok, románok és a déli szlávok, de még az osztrákok is, meg kívántak szabadulni a magyar hivatalnokoktól, értelmiségiektől és a földbirtokosoktól. Azok a trianoni Magyarország területére űzve százezerszám nyomorogtak vagonokban vagy fakalyiba-lakásokban.) Feljegyezték, hogy egyszer a saját cipőjét adta oda egy rászorulónak. Közben pedig, nagy lelkesedéssel karolta fel a munkásifjúságot, és sokat tett a magyar munkásság és a parasztság művelődéséért is.

1941-ben már egy újabb háború őrjöngött, amikor püspökké szentelték. Ekkor el kellett szakadnia a vidéktől és annak minden gondjától, hogy egy egész egyházmegye, mint nagy nyáj minden baját-feladatát vegye a vállára. Győri püspök lett, ahol hivatalát 1941. március 2-án foglalta el.

Apor Vilmos győri püspök nagyon sokat tett az ifjúság valláserkölcsi nevelése érdekében, és hogy kultúráját is növelje, népfőiskolát alapított a falusi ifjúság számára, továbbá püspökként is a szegények ügyét elsődleges szívügyének tekintette.

Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás 1941 elején őt nevezte ki a Magyar Szent Kereszt Egyesület elnökévé, amely testület az egész ország területére kiterjedően a keresztény hitre térő zsidó polgárok ügyével foglalkozott. Ezzel, az akkori törvények értelmében, ezek az emberek és családjaik mentesültek a zsidótörvények végrehajtása alól, azaz a férfiaknak nem kellett munkaszolgálatba vonulniuk.

Ezután Serédi bíboros, esztergomi érsek Apor Vilmost bízta meg egy modern katolikus politikai irányzat szervezésével, amelynek főbb irányvonala a szélsőségek ellen volt, úgy a baloldali, mint jobboldali szélsőségek ellen. Létrehozták a Katolikus Szociális Népmozgalmat, melynek védnöke Apor Vilmos püspök, elnöke pedig Kovrig Béla szociológus, a kolozsvári egyetem rektora lett. Később ebből a közösségből alakult meg a Demokrata Néppárt.

Figyelem: ezeket a katolikus politikai törekvéseket több akkori jobboldali politikai erő, különösen a nyilasok és egyéb szélsőséges párt nem nézte jó szemmel. Sőt, miután a náci német birodalom szövetségesi segítségnyújtás ürügyén, orvul megszállta hazánkat, és elkezdte a zsidó vallású honfitársak és baloldaliak mellett minden karakán magyar üldözését, a katolikus püspöki kar is felemelte szavát. Ezért a nácik, a nyilasok és a Gestapo is különösen odafigyelt a magyar papságra.

Apor Vilmos, pedig figyelmeztetést kapott, mégis saját életét és biztonságát is kockáztatva segítette a menekülőket, legyenek azok bármilyen vallásúak is. Ez pedig az akkor bevezetett törvények értelmében „halálos bűncselekmény” volt.

„A pap olyan, mint a jó pásztor” – mondotta ő. Eszerint segített, minden rászorulón.

1945. március 28-án Győrt körbezárták a szovjet csapatok. Sokan rettegtek tőlük, hiszen hallhattak híreket. Győrben, a püspöki rezidenciába szorult több száz menekülő, közöttük asszonyok és lányok, akiknek hollétét egy maroknyi szovjet katona megtudta. Apor Vilmos kiment a betóduló katonák elé, akiket saját nyelvükön kért a szeretetre, és könyörgött azért, hogy hagyják el az épületet, hiszen itt ellenség nincsen, harcolni itt nincs kivel, itt csak szenvedők vannak. Mégis egy katona a fegyverét fogta a püspökre, majd – tisztázatlan körülmények között – dulakodás lett, melynek következtében elsült a fegyver. A szovjet katonák nem is egy, hanem több lövést is leadtak a püspökre, meg annak unokaöcsére. Aztán az előbb még nagyhangú, követelőző fegyveresek megrettentek és elmenekültek. A püspöki palota pincéjében senkinek sem esett bántódása.

Apor Vilmos testét a kereszt jelét kirajzolva érték a lövések 1945 nagypéntekjén.  Amikor sebeiben haldoklott, akkor is imádkozott, papjaiért, híveiért, a magyar hazáért, és azokért a tudatlanokért is, akik meglőtték. 1945. április 2-án, húsvét hétfőjén, hajnali egy órakor távozott a földről.

„A jó pásztor életét adja juhaiért.” Ő életét adta a rábízottakért.

Emléke a hívők ajkán a mai napig él. Egyéniségét közvetlenség, kedvesség jellemezte. Minden emberen segíteni akart, felekezeti hovatartozás nélkül, mert ő Isten ajándékát, az emberi életet nézte. 

Halála után gyóntatója kérte az egyházmegye kormányzását átvevő káptalani helynököt, hogy azonnal indítsa meg szentté avatási eljárását. A vizsgálat bár 1946-ban megindult, de a történelmi körülmények folytán 1949-ben mindez félbeszakadt, és csak 1989-ben nyílt lehetőség a folytatására.

A Szentszék vértanúnak ismerte el Apor Vilmos püspököt 1997. július 7-én, majd ezt követően megtörténhetett boldoggá avatása Rómában, 1997. november 9-én.

A vértanú püspökről teret neveztek el, sőt szobrot is állítottak ott, katolikus tanítóképző főiskola viseli nevét, Gyulán és Győrött is emléktáblája található. Mégis, hány mai magyar tudja azt, ki volt és mit tett Apor Vilmos? Miért lett ő vértanú, mitől boldog, és miért könyörögnek a hívek a szentté avatásáért...

 

Apor Vilmos nem csak a magyar katolikusok boldogja, és bízunk benne, imáink meghallgatásra találván, szentje is lesz, hanem az egész egyetemes katolicizmus olyan alakja, aki példakép lehet. Hiszen bármikor élete során, amikor tenni kellett, amikor szólította a pásztort a nyáj és szólította a pásztort a lelke, akkor odaállt, fáradságot és életét sem kímélve tett. Imádkozott is, erőt is kért a Mindenhatótól, de ha kellett, harcosan, keményen, ahogyan a régi mártírok, kiállt, és feláldozta önmagát, másokért. Magyar volt ő, ízig-vérig, aki minden szolgálati helyén a magyarságért tett, akár Gyulán, akár Győrben, akár a szörnyű háborúkban. Mentette az embert, a lelket, a magyart. Nem önmagáért, nem a katolicizmusért, hanem egy eljövendő, egy jobb magyarságért. 

 

 

Petrusák János

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap