Apaország – avagy: Budai Ilona máig szóló átka

Bágyoni Szabó István, sze, 11/28/2012 - 00:04

 

 

 

 

                                                         “Anyám, édös anyám, ne haggy el az útba”

                                                           (Budai Ilona)            

Apaország.
Írástudók, historikusok és politizáló újságírók használták ezt a találó szókapcsolatot a Duna Televízió egyik adásában valamikor a polgári kormánykoalíció létrejöttének az évében. Akkor, amikor az arra hivatottak, jó nyolcvan éves politikai amnézia után, ismét nemzetépítésbe fogtak.
A meghívottak (a költő Lászlóffy Aladár, a történész Benkő Samu és az újságíró Marosi Barna) arról váltottak szót e műsorban, hogy európai jelenlétünk 1100 éve tanulságaként vajon mit mutathat föl a Kárpát-medencét és a kereszténységet választó magyarság, a nemzetet jelentő család – és legfőképp: mit mutathatnak föl a minket sújtó térképhasogatások miatt határon túlra rekesztett “családtagok”. Akik az elhíresült “történelmi válóperek” jogtalanságai folytán Szent István egységet sugalló földjén a harmadik évezred küszöbén is külön életet kénytelenek élni. Becsapottként, de akár kicsapottként is. Hogy stílszerűek legyünk: egy idegen ház mostoha sorsban élő, megtűrt vagy meg se tűrt egyedeiként – gyakorta jogvesztetten.
Apaország.
Vajon a véreit, édes gyermekeit a pénzért elhagyó Budai Ilona erkölcsi–lelki tragédiája sújtja évszázadok óta korbácsként a Kárpát-medencei magyarságot? – vágott mindannyiunkba a költői kérdés. A megtartó „családi meleg” akarásának a hiánya? A nemzeti összefogás és közös tenni akarás lehetőségének erőt és lelket emésztő hiánya? Minek láttán ugyancsak a toll emberei emelték fel (szinte égre) figyelmeztető pennájukat Zrínyitől Illyés Gyuláig és Sütő Andrásig, Mikestől Gion Nándorig és Duray Miklósig, Kemény Jánostól Szabó Gyuláig és Csoóri Sándorig.
Apaország.
Nyelvi leleményünk olykor a történelmi botorságainkat kénytelen kijavítani. Pótolni valamivel, ami meghökkent, elgondolkoztat.
Apaország.
A hasonló szólelemények legtöbbször nem bírják el az elemző elme továbblépéseit. Az apa-ország fogalmunk viszont igen. Gondoljunk csak bele: a család, mint nemzeti egység, régóta nem a sajátunk; a hét udvartartásban élő magyarság apró tagjai leginkább csak az ítélőbíró által kiszabott vasárnapi szülőlátogatásokkor találkozhatnak. Hogy a közös csemete után járó eltartást ki fizette, vagy kinek kellene fizetnie, arról jobb nem is beszélni. Volt idő, bizony mondom, amikor az édesanya is, az édesapa is a maga külön boldogulását kereste – ha nem volna elrettentő, úgy is mondhatnók: nagyhatalmi utcasarkokon – váltakozó sikerrel.
Kimondatott persze más is azon a tévévitán. Példának okáért az, hogy hiába indul be a gazdasági szintfeltöltődés – a közlekedőedények törvénye folytán –, ha az elszakított magyarság történelmi tapasztalata, az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági, de a nyugati diaszpóra- magyarok olykor vérbe kerülő „történelmi élménye”, a “lelki-erkölcsi túlélés példázata” nem szüremlik be az anyaországba. Ha első királyunk, az egész magyar nyelvterületen szentnek tudott és emlékében is szentként kezelt Istvánnak az egység-eszménye nem válik ismételten közkinccsé – az új évezredben is. Hogy hiába az odaáti, mondjuk Erdély részi vállalkozói kedv felpörgetése, ha a Budapestre érkező székely-magyart lenacionalistázzák, mi több, leoláhozzák, aztán leirredentázzák lépten-nyomon, magyarán: ha megbélyegzik azért, ami magyarnak tartotta meg őt a történelem forgószelében. Úgy, hogy sem internacionalista, sem irredenta nem lett. Sovén sem!
Akár a fenti stúdióbeszélgetés ismételt közvetítésével is kezdhették volna adásukat azok a tévécsatornák (és vendégeik, voltak néhányan a szomszédos országokból is, de a távoli rokon népektől is!), amelyek a trianoni békediktátum után nyolcvan évvel és negyvenöt esztendővel a győztes 1956 után végre hírül adhatták a nagyvilágnak: a harmadik évezred elején, az EU-csatlakozás küszöbén Magyarország jogában állónak tekinti, hogy a köré kényszerített országhatárok fölött – a nemzeti egység szent elvét  figyelembe vevő – erkölcsi-szellemi hidat építsen a magukat magyarnak tartó nemzetrészek felzárkózása érdekében, és ehhez megteremtse a megfelelő gazdasági feltételeket is. Hogy a közeljövőben amúgy is (várhatóan) lényegüket vesztett országhatárok mögé szorultjaink ne érezzék magukat eltaposottnak, másodrendűnek, kisebbséginek. Hogy élhessenek európai magyarként. 
Szinte hallom a múlt századot átélt édesapámat – aki, Aranyosszék szülöttjeként maschingeverista volt a Monarchia ármádiájában, aztán hegyivadász a román királyi hadseregben, de kihagyták a „székely hadosztályból”, s így ki a visszavonuló honvédség tordai ütközeteiből is (mert felső parancsra óvni, úgy is mondhatni nélkülözni kellett a környékben születetteket!), nos: szinte hallom a kis öreget, visszakiált, integet a határtalan múltból: Fiam, mi ott voltunk, ahol kellett, az Isonzónál, a Donnál, csak a budai Szénatérről hiányoztunk… mert az idő – a kegyetlen mostohaanya – az sosem volt velünk! Igen, látom nyomorúságos nyolcvan évünk égi csatornáin: hogyan süllyed maga alá a magyar, miként találja ki a maga megsemmisítésének a módozatait – mindennapi viselkedésében, hitetlenné válásában, erkölcsi és nyelvi züllésében egyaránt. Miközben valakik folyton arról tesznek tanúbizonyságot, hogy él és a nagy internacionalizmus hálójában lubickol a nemzet.
Nem élt és nem lubickolt – legföljebb egy-egy hétvégi sörözésben, vagy határon túli hátizsákolásban élhette meg (és ki) a maga magyarságát.
Ezen a ponton minekünk is tisztáznunk kell valamit. Például azt, hogy a leszakított nemzetrészek, népcsoportok sorában az erdélyi magyarság történelmi helyzete részben elüt a többiétől. A független Erdélyi Fejedelemség történelmi „hozománya”, a más (román, szász) európai kultúrákkal való huzamosabb együttélés okán az erdélyi magyarság olyan többlettapasztalattal rendelkezik, amely időtálló – a következő ezredekre mutató – alapnak minősülhet az egyetemes magyarság számára. Apára jellemző férfimunkának.
A felvidéki magyarok jó ideje új történelmi helyzetből kereshetik önmagukat (“családjukat”), a szerb népirtást megállító (?) Nato-gépek nem épp lélekmentő ottléte óta a vajdasági magyarok úgyszintén sajátos tapasztalatokat kénytelenek gyűjteni. Igaz, a szaporodó magyarverések bizonyítják, miszerint olykor bizony csak véres áldozatok árán létezhetnek – “magyar keresztfák között”, ahogyan a mirovi börtönben vértanúhalált halt politikusunk, Esterházy János írta.
Ugyancsak Esterházytól származik az az állítás is, hogy a történelmi keresztfák és vértanúságok nélkül nem beszélhetünk igazi nemzetről. Igazi családról. Márton Áron – a magyarok tán legnagyobb múlt századi püspöke hasonló igazságokat fogalmazott meg – maga is a magyarság megszámlálhatatlan áldozatainak életét élte. És halta…
Európa szoknyájába való „visszakapaszkodásunk” után úgy tűnik, az áhított “családi harmóniához” a külső feltételek adottak. De csakis azok! Mert a trianoni határok közé szorított anyanemzet lelkéből mintha kitörülték volna az együvé tartozás írmagját is… Az apák-nagyapák-dédnagyapák álmainak elárulásával felérő december 5-i voksolások üzenetében legalábbis úgy hallani.
Vajon Budai Ilonánk átka, ennek a rettenetesen szomorú (és kiutat alig-alig sejtető) székely balladának a hetedíziglen is érvényes átka mibennünk lappangott-lakozott századokon át?  Hogy inkább a vagyon, a has, az egzisztencia, a magunk mutogatásának a lehetősége, mint a szellemi-hitbéli összetartozás erkölcsi parancsa legyen egy vergődő európai nemzet célja? Útszélre hányva, levetkőzve, elhagyva mindazt a szent közösségi élményt, amit nemzeti összetartozásnak hívtunk huzatos európai históriánk útjain?
Meddig vonszolja még önmagát mibennünk ez az átok!?  A gyermeket, a jövendőt elhagyó…
Remélni szeretnénk, hogy mindez csak látszat. Egy pártoskodók által megkorbácsolt gyülevész sereg, akarat-vesztett, csak gyomra korgására - és nem lelke belső hangjaira - hallgató brancs bocsánatos „melléfogása”.
Remélni szeretnénk, mert remélnünk kell!
Ma még azt tapasztaljuk, hogy minékünk, hét mostohára bízott magyaroknak még mindég csak „hétvégi édesanyánk és hétvégi édesapánk van”. De talán holnap, holnapután más nap süt le ránk. Mert, bizony mondom, megeshet, hogy a családi meleg visszaállítását – a megroppantott szülők tehetetlenségét látván – a gyerekek, a Fiak veszik a kezükbe.
Anyaország és Apaország után Fiúországot?
Vajon miért, hogy csak nyelvében leleményes a magyar?

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap