André Baillon (Belgium) A fülbemászó (A regény első része)

Szerkesztő B, p, 03/23/2018 - 00:06

 

 

 

 

I.

Marcel a nevem. Nem szeretem magamat. Rakéta süvített el az égen, kék füstöt hagyott maga után, aztán semmi: ez vagyok én, ennyi. Egy elszúrt rakéta füstje, ennyi vagyok, és az életem számok összeadásával telik. Hogy világos legyek: egy bizonyos módszer szerint adom össze őket. Először függőleges irányban, fentről lefelé haladva, majd balról jobbra, hogy a végén kötelezően ugyanazt az összeget kapjam. Különben újra kell kezdenem. Nem olyan egyszerű feladat ez. Így például, ha a koromat vesszük és azt másokhoz hasonlóan oda-vissza nézem, huszonötöt kapok. Ám ha egyéb körülményeket is számításba veszek, akkor már ötven jön ki. De legalább eljutottam erre a felismerésre, a többi meg egyre megy. Huszonöt vagy ötven, akkor is itt vagyok a kórházban: egy vizeldében, amit finom köntösbe bújtatva úgy is nevezhetnék: nyilvános illemhelyen. Iskolás koromban még azt sem tudtam, mi az, hogy eufemizmus Alig néhány órája, megfeszítettem minden izmomat, hogy bizonyos kötelékek szorításából kioldjam magam. Igen, egy kényszerzubbonyból. Levették rólam. Most itt fekszik a szék vállán, várakozik, mert sosem lehet tudni. És lám, az én vizeldés társam is itt van biztosan barátságból, meg azért is bizonyos szempontból , mert sosem lehet tudni. Ő nyomott a kezembe a minap füzetet, meg ceruzát: Írj, Marcel, ettől majd megkönnyebbülsz. Tisztán látsz majd magadban. Írni! Írni, de miről? Itt van mindjárt két dolog, amitől irtózom: a hunyorítás, meg egy bizonyos szó, amit később majd bővebben kifejtek. Nem, inkább most azonnal leírom: OSTOBASÁG. Egyszer elhatároztam, hogy megteszek valamit. Azt, amit az ember általában a lényeges dolgok között tart számon. Majd láttam, hogy ez a döntés miként hullott szét darabjaira, és csak azért, mert felütöttem egy könyvet, és az OSTOBASÁG szó szúrt szemen, mint valami bírálat, vagy szarkazmus. És ez a szó egyfolytában kísért. Az egész életem lapjai ezzel vannak telenyomva. Sehol egy szikrányi erő, parányi szelet a nagyságból, a kék füstcsóvából. Ezt meséljem el ? Jó, legyen, írok. De kinek? A barátaimnak nem. Már nincsenek, nem akarok többet. A szüleimnek? Tele vagyok tömve titkokkal, amit akárkinek elmondanék, de a szüleimnek soha. Az orvosoknak? Hmm, amíg én magam meg nem tudom, addig ezek az urak egyszer és mindenkorra tudják, hogy mi az igazság: kar, mirigy, fekély, a többi meg csak levegőben úszó szappanbuborék, és mi mindannyian e felé a buborék felé fújjuk saját buborékunkat. Nekik írjak? csak egy eset lennék a sok közül. És ha csak úgy írnék valakinek? Mondjuk magamnak. Úgy, mint séta közben, amikor az ember elveszíti a botját, és elindul visszafelé, megmozgat minden bokrot, és ostobaságról ostobaságra keresi, kutatja az ösvényt. De először is, intézzük el azt a kérdést, ami idejuttatott. Nem vagyok bolond. Az igazi, itteni bolondok tébolyodottak, őrjöngések közepette kapálóznak, és azt ordibálják: Nem vagyok bolond! Én kimondom, leírom, és közben teljesen higgadt vagyok. Ha nem fognám vissza magamat, ezt a mondatot ezerszer és ezerszer leírnám a füzetembe, rávésném a falakra, és amikor már mindent teleírnék, a kezem akkor sem remegne. Ezen igyekeznék. Persze, vannak bizonyos dolgok. Nem véletlenül hoztak ide. Az anyám örökre elment. Megszabadult. Miért ne szabadulhatnék meg én is? Emlékszem egy filmre. A fiatal törpe, Siegfried, lent, a barlangjában készített egy kardot. Elégedetten nézegette. Majd felemelte maga elé tartva, felhajított a levegőbe egy tollat, és miközben az zuhant visszafelé, nagyot lendített, és a toll két darabban hullott a földre. Elgondolkoztam ezen. Vannak zavarodott elmék. A gondolatok rájuk hullnak, és ostobán megtapadnak rajtuk mint a hópelyhek az ágon. Más elmékben a gondolatok kettéhasadnak. Egy érkezik, de rögtön kettő lesz belőle. Az apán többször a szememre hányta: Szőrszálhasogató vagy. Kettévágott toll, felhasogatott szőrszál az elme két énnel gondolkodik, finomabb kiszerelésben szenved, még az ostobaságok miatt is. De vajon bolond elme? Ismerek fiatalokat. Tanultak, mindent tudnak, biztos iránytűik vannak, márványoszlopaik szilárd alapokon emelkednek. Én, az elszúrt rakéta füstje, semmit nem tudok. Az én oszlopom a hátamban felmondta a szolgálatot akár egy telefestett vászon. Bánt, és összecsuklottam. Ez jelenti bolondnak lenni? A balsors keze, de az is lehet, hogy saját ostobaságom miatt, nem sokáig tanulhattam. Mégis, sokat olvastam. Kaptam is érte! Sokat, nagyon sokat olvastam, túl sok bölcselkedő írást, olyanokat, ami összezavarja a gondolatokat . Meglehet. A könyvnek már a látványától felkavarodom. Késztetést érzek arra, hogy kinyissam, felüssem valahol, és egy mondatot, szót kiragadjak belőle, hogy valakinek a gondolatát az enyémhez illesszem. Olvastam Pascalt. Olvastam Montaigne-t. Mindkettőnél ugyanarra a képre bukkantam: egy pallóra a szakadék felett, vagy a Notre-Dame két tornya között kifeszített gerendára, amely éppen csak olyan széles, hogy lépni lehessen rajta mintha a földön lett volna lefektetve, már a gondolatától is megszédül az ember. Tényleg olyan magas a Notre-Dame tornya? Ismertem ilyen pallót, ostobán igen, ezt mondom: ostobán feküdt a földön, az életem ösvényén, és én végigmentem PoLíSz 85 rajta, és közben szédültem! Vajon ez jelenti bolondnak lenni? Más. Félig vagyok bolond. Jobb szeretnék egészen az lenni. Örökké ez az elszúrt rakétafüst! Nekem az kell, hogy minden egész legyen, hogy sokáig tartson, teljes legyen és biztos, amilyen valójában. Ha szerelmes lennék, egészen az szeretnék lenni. Az ujjammal, a számmal, a lelkemmel szeretnék szeretni mindazzal, ami a testem és a lelkem lényegét adja. Örökké és soha: tessék, itt van két szó, amit értek! Ami elmúlik, ami nem tart sokáig, ami bizonytalan, ami lehet, hogy megtörténik, ami mindig később történik meg: szédülök, a pallón állok. Egy barátom erről egyszer azt mondta: a te kis abszolutista aggályaid . És ha ezt az aggályt Istennel kötöm össze? Van Isten, és nincs Isten, az egész világ e körül a pont körül forog. A papok azért lettek papok, mert hittek benne, aztán egyszerre már nem. A tudósok egyszer tagadják, máskor meg állítják, hogy létezik. Honnan tudjam? Egyszer létezik, máskor nem, de az ember legyen bizonyos valamiben. Egyszer ezt gondoltam magamban: Talán igen . Másnap már ezt: Talán nem . De soha nincs egészen igen, egészen nem. Az ember csak felfelé néz kérdőn, és nem tud ellene tenni semmit sem. Vajon ez jelenti bolondnak lenni? Aztán itt vannak a külső jelenségek, amiket bárki észlel. Amikor komoly vagyok, mozdulatok -nak hívom ezeket. Amikor komolytalan vagyok, baromság -nak. Zárójelben kérdezem, ha bolond lennék, vajon akkor is azt mondanám: baromság ? Na, tessék. És ha azt mondanám, hogy van egy apró emberke a fejemben, akkor erre azt vágnám: nincs semmilyen apró emberke a fejemben. Minden úgy történik, mintha ő ott bent lenne. Parancsol, és én szót fogadok neki. Aztán, hirtelen nem tudok valaminek ellenállni: a kezem felemelkedik, kinyújtom a mutatóujjam, és érzem, hogy bele kell nyomnom a szemembe. Áááá! Ez fáj! A jobb szememet már megtámadták. És mi lesz, ha a bal szememnek is nekiesnek? Vágjak vissza? Igen: ez az örökös tanács az olyannak, aki képtelen a reagálásra! Amikor felemelem az ujjam, ezt dörmögöm magamban: Hülye vagy te, fájdalmat okozol magadnak . Az vagyok vagy sem, de meg kell tennem. És a mozdulatnak jól sikerültnek kell lennie. Ahogyan azt az én kis abszolutista aggályaim diktálják. Meg kell tudnom, hol van az a pont, aminél még elviselem a fájdalmat. El kell érnem a szemem sarkában azt a helyet, ahol megtudom. És ha elszúrom, akkor elölről kezdem az egészet. De ha sikerül, akkor is újra kezdem, mert honnan fogom megtudni, hogy tényleg sikerült? Aztán megint, elölről az egész, mert sikerült egyáltalán? Még jobban fájjon? Vagy ne fájjon annyira? Ugyan! Csak idegrángás állítják az orvosok. És talán szerencse, hogy van kényszerzubbony, amivel vissza tudnak tartani. Olyan ez, mintha az a bizonyos toll annál a pontnál, hogy kettéhasadna, mégsem hasad ketté. Amit nem hagynak, hogy megtegye az ujjam, az elmém véghez viszi. Egyébként fájna. Egy doktornő egyszer azt mondta nekem: Amikor ezt érzi, fogjon egy tükröt. Nézze magát. Először egy percig, majd öt percig, azután tíz percig . Szerencséje, kedves asszonyom, hogy tisztelem. De ez engem egy barátomra emlékeztet, akit biztosan tudom megcsaltak. Amikor fájt már neki a gondolat, keresett magának egy rossz fogat, és elrohant az orvoshoz. Felfogtad? A város másik végén lakott. Egy óra oda, fél óra a váróteremben, újabb percek az érzéstelenítésig, megint újabb percek a foghúzásig, és közben elfelejtettem, hogy .. Egy foga sem maradt. De a megcsalás érzése mit sem változott. A maga tükrébe, kedves asszonyom, úgy kellene belenéznem, ahogyan a mozdulatomat teszem. A maga egy perce hatvan másodperc lenne, egy perccel se több. Akkor nekem nagyon precízen kellene néznem magam, és újra kellene kezdenem, ha elszúrnám, aztán, ha sikerülne, megint elölről kezdeni az egészet. Két idegrángás egy helyett. Köszönöm szépen! Valójában csak idegbajosok között érti meg magát az ember. Mielőtt írni kezdtem, a szobatársam levágta a körmömet: Már nem tehet kárt benned. Hány év tanulás, hány év gyakorlat kell egy orvosnak, nővérnek, hallgatónak, mégsem tudja: le kell vágni a körmöt, nehogy sérülést okozzon. Aztán a kezembe nyomta a ceruzáját. Írj, Marcel. De aztán, tudod, a ceruza is, akárcsak a szemed, tabu. Milyen igaz! A ceruza tabu, és ahogyan az írás, az ujjam is tabu. Hát akkor, vágj bele, Marcel. Felejtsd el, hogy ki vagy. Eredj, keresd meg a botodat. Lépj ki magadból, bírd szóra Marcelt, úgy, mintha valaki más beszélne. Appl Mária fordítása

 

Megjelent: Polísz, 2005. 79. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap