Amikor a Mikulás királyfit hozott nekem…

Fedák Anita, cs, 12/06/2018 - 00:04

Gyerekkoromban szépemlékű édesapám Marica grófnőnek becézett, de én királylány szerettem volna lenni. Pár évnek el kellett telnie, hogy rájöjjek: ilyen foglalkozás nincs. És a királyfik is csak a mesében léteznek. Pontosabban azért nem egészen csak a mesében. Hiszen „Egyszer egy királyfi…” Mikuláskor hozzám is „eljött” és megkérte a kezem. Történt mindez ötévesen a múlt század hatvanas éveinek végén egy Munkács melletti kisfaluban, a nagy Szovjetunió peremén.

   Új óvónőt kapott a falu gyermekintézménye.  Aki egy szót sem beszélt magyarul csak oroszul. Vera Pavlovna Munkácsról járt be az óvodánkba. Hogy ki és miért vezényelte a 152 cm magas, 150 kilós középkorú és nagyon szigorú nevelőnőt a színmagyar faluba, csak találgatták a felnőttek. Mi, az óvoda akkori nagycsoportosai csak annyit érzékeltünk az egészből, hogy az új óvó néninek „boci-szaga” van, és valami olyan nyelvet beszél, amit sem mi a gyerekek, sem a többi nevelőnő nem értettünk. Mentségére legyen, hogy szegényke ő sem igen jól érezte magát ebben a környezetben, mert amikor már nagyon nem tudott mit kezdeni a folyton rohangáló, zajongó és cserfes gyereksereggel kirohant a konyhába és Olga néninek, a szakácsnőnek próbálta elmagyarázni, hogy ő bizony holnap felmond, és itt hagyja őket. Persze nem tette. Sőt. Úgy próbált fegyelmet kieszközölni a csoportjánál, hogy kiabált és furcsa, orosz nyelvű versikék, meg dalocskák tanulásával próbált nevelni minket.

   És akkor közeledni kezdett a Mikulás napja, amit az óvodánk minden évben nagyon szépen megünnepelt. Vera Pavlovna azonban valamiért most úgy döntött, a nagycsoportosoknak nem a Mikulás hanem a Gyed Moroz (Télapó), és nem a Krampusz, hanem a Sznyegurocska (Hópihécske) hozza az ajándékokat és nem a december 5-i ünnepségen, hanem az év utolsó napján, a szláv szokások és az akkori kommunista idealista rendszer szerint. Na erre aztán fellázadtak a drága jó óvó nénik: vitáztak, érveltek és sírva magyarázták valami sajátos magyar-orosz keverék-nyelven, hogy a gyerekeket nem szabad megfosztani a Mikulás ünnepségtől, hiszen az már mióta a falu óvodája létezik, minden évben a település apraja- nagyjának szívügye. De az orosz ajkú Vera Pavlovna csak mondta a magáét: nyet, nyet és nyet, a felső elvtársak nem fogják engedni a Szent Mikolaj (Miklós vagy Mikulás) megünneplését. És akkor a nagy siránkozások, kiabálások közben az én tündéri Ági nénimnek támadt egy ötlete. Ő volt a másik óvónőnk.

   A gyerekek színdarabot adjanak elő, mondta. Mégpedig egy olyan mesét, ahol a burzsuá társadalom felső rétegének képviselőjét megszégyenítik és a munkás-paraszt leszármazott, beül a gazdagságba elnyerve méltó jutalmát. Vagyis Ági néni valami ilyesmit magyarázott szegényes orosz tudásával a mi orosz óvó néninknek, aki előbb csak csóválta a fejét, aztán végül rábólintott: harasó.

   Azt viszont nem sejtette, hogy a mi drága és aranyos Ági nénink, az Egyszer egy királyfi c. zenés mesejátékot szándékozik velünk, a nagycsoportos óvodásaival előadni a Mikulás ünnepségre és az ajándékokat ugyan úgy megkapjuk majd, csak most az előszobába kirakott kiscsizmáinkba teszi az öreg nagyszakállú… Gyed Moroz. Mert Vera Pavlovna verdiktje szerint annak maradnia kellett. Nos, valamit, valamiért.

   A szépemlékű Ági néni a szegény kosárfonó lányának szerepét rám osztotta, amit nagy átéléssel alakítottam nagy-csoportosi mivoltomban. A királyfi, a szomszéd pajtásom, Sütő Sanyika el is vett feleségül a mese forgatókönyve alapján. Nos, így lettem én királylány egy torz ideológiai rendszer közepén… ötévesen.         

       

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap