Ahol és ahogyan élek

Mila, k, 09/01/2015 - 00:03

 

Kishegyes Vajdaságban helyezkedik el, körülbelül ötezer főnyi lakossal, akiknek nyolcvan százaléka körül mozog a magyar anyanyelvűek száma, de lehet valamivel több is.
Amikor én ide kerültem négy évesen, akkor Krivaja nevet viselte, mert a Krivaja folyó keresztül-kasul átszeli a falut. Később a Kishegyes nevet vette fel, mert a telecskai dombok veszik körül a térséget. Ha felbontjuk ezt az összetett szót, megkapjuk az értelmes magyarázatot.
Majd eljött az idő, amikor szerb elnevezésre is sor került. A szájhagyomány szerint a földmérnök nem tudott magyarul, és a segédkezőnek, ha még hátrább kellett mennie, azt mondta: idi jos, idi jos /menj még/. Mivel az emberek sem tudtak szerbül, igyosnak nevezték a hátrább lépéseket. A Kishegyes kis előtagja lefordítva mali-t jelent, ami megmarad, így lett Kishegyes Mali Iđoš / olvasd:MáliIgyos/.
Ebben a falucskában, gyerekkoromban, mondhatnám, csak magyarok laktak, akik több helyről telepedtek le ide. Voltak itt ö-ző nyelvjárással beszélő emberek,pl. kell-köll, fed-föd stb..., i-ző nyelvjárásúak, pl.: sitit-sötét, süvít- sivít. Kivételt képez az - ező nyelvjárás és a diftongusok, amelyek senkinél sem voltak a beszédnyelvben.
Legtöbben az ë-ző nyelvjárást beszélték, ezért lassan az ë-ző nyelvjárás lett úrrá a falu lakosainak nyelvében. Az iskola is megtette hatását, és elvétve, ha régi öregek még élnek, használnak i-ző és ö-ző nyelvjárási szavakat.
Ez a falu, mivel a magyar nyelv perifériáján helyezkedik el, kezdetben sok német szót vett a szókincsébe, mert a szomszéd faluban németek éltek, akik iparosok voltak, és a mesterséghez fűződő szavak terjedtek el. A kovács kalapács helyett hammert használt, majd a szerb szó is bekerült a nyelvbe, amelyek közül vannak, amik nyelvjárási szavakká alakultak. Ha azt mondom, kaucs, mindenki tudja, heverő. Ha a magyarországi megfelelőjét mondanám, nem igen értenék meg sokan, vagy valami kényelmes ideiglenes fekvőalkalmatosságra gondolnának, illetve gondolnak. Nem ez az egyetlen szó, ami még ma is él.
Volt egy kissé muris történetem. Míg Jugoszlávia voltunk, sokszor elmentünk Magyarországra. Nézelődtünk, majd leültünk valamit meginni. Jött a pincér, és mi kértünk szokkot. Kissé zavarba jött, és azt felelte: nincs, ilyen italt nem tartanak. Láttuk a másik asztaloknál isszák az üdítő italokat. Rámutattunk a mellettünk levő asztalon szörpöt iszogató gyerekre. Elmosolyodott a pincér, és kaptunk szokk helyett üdítő italokat.
Ebben a faluban gyerekkorom óta sok változás történt. Akkor vert falú házak sorakoztak egymás mellé, nádtetővel lefedve. Lovas fogattal mentek az emberek a határba szántani, hiszen földműveléssel foglalkozott a nagy többség. Mi gyerekek mezítlábasan jártunk egész nyáron, az öcsém, ha csak tehette volna, olyan piszkos lábbal bújt volna az ágyba, de az anyánk lábmosást parancsolt. Mivel az ártéri kútról hordtuk a vizet, sokan spóroltak vele. Ez nálunk nem volt szokás. Néha morogtam, mert két kannával kellett hordani a vizet a kútról. Ma már megértem őt. Először az öcsém mosakodott meg, azután én, és végezetül az anyám. Így ment ez minden nap. Télen a legtöbben klumpában jártak.
Láttam a gulyást, ahogy hajtotta a teheneket, az akkor még igazi magyar fajtát, óriási szarvakkal, láttam kondást, aki az akkor csak fekete szőrű disznókat terelte. Legérdekesebbek voltak a bivalyok a járomba fogva. Néha akaratoskodtak, ha eső után nagyobb sáros vízhez értek, belehevertek volna, és a gazdának nem kevés időbe tellett, mire talpra állította ismét őket. Sok volt a mura ló, mert azok erősek és kitartóak.
Nem zúgtak a traktorok, az autók nem rohangáltak, mint ma. A búzát kaszálták, a kukoricát kézzel törték.
Eltűntek először a nádtetős házak, majd sok vert falú ház helyére téglaházak nőttek ki a földből. Megalakult már jóval előbb a Földműves Szövetkezet, ahol ötszáz munkást alkalmaztak. Beindították a téglagyárat, tehették, mert olyan itt a föld összetétele, hogy alkalmas a tégla készítésére vályog helyett. A téglagyárban is legalább 300 ember dolgozott. A kendergyár többé nem volt aktuális, így átalakították vasfeldolgozó üzemmé, amelyben soknak biztosítva lett a nyugodt megélhetőség.

 Változott a falu arculata. Észre sem vettük mikor, de betonutak, betonjárdák szürkültek a falu nagy részén. Van színházterem, kerámiai művésztelep, Művelődési Egyesület, civil szervezetek, TV, komputer, csak egy nincs: munkahely a megélhetés biztosítására.
Miért nincs?
Egyszerű a válasz: itt a demokrácia.
Eladták a Mezőgazdasági Birtokot. Hova ment a pénz? Ki tudja?
Eladták a téglagyárat. Hova ment a pénz? Ki tudja?
Nem működik a vasfeldolgozó gyár sem. Azt is eladták... Ki tudja mennyiért?
Ennek az lett a vége, hogy az emberek máról holnapra az utcára kerültek.
Kit érdekel?
Az elkeseredés lebeg a falu felett. A Nap sem süt többé mosolyogva, inkább perzselve a lelkeket, a testeket. Villámgyorsan lettünk, nem csak a falu, de az egész ország: Európa legszegényebbjei.
Ó, el ne felejtsem, volt itt testvérháború is nem olyan régen, csak az a baj, hogy vitték katonának azokat a szerencsétleneket, akiknek semmi közük sem volt az egészhez. Még csak akkor volt a szegénység! Az üzletekben azok a szürke, mindenhova beférő egerek sem szaladgáltak. Sokan úgy keresték meg a betevő falatjukat, hogy illegális kereskedelemmel foglalkoztak. A szomszédos országokból, így Magyarországból is hozták a naftát, a benzint. Ezeket eladták, azután visszamentek, és hoztak ismét egy kör üzemanyagot, no meg ennivalót is, mert üresek voltak a kamrák is, nem csak az üzletek.
Megtanultam kenyeret sütni, mert tehettem. Eszembe jutott, nagymamám hogyan készítette a kenyértésztát, amit akkor a kemencében sütött meg. Kislány voltam, és akkoriban én is szerettem volna dagasztani abban a nagy faedényben. Megengedte az én drága jó nagymamám. Dagasztottam, dagasztottam, és mind inkább elfáradtam.
- Nagymamám, meddig kell ezt dagasztani?
- Addig, amíg majd a plafonról csöpög az izzadtság.
Nem értettem, de átadtam a további dagasztást. Emlékeim most visszatértek, és annak alapján nekiálltam a kenyérsütésnek. Bizony, most felnőtt koromban is csöpögött a plafonról a verejték, de a kenyér sikeres lett, mind addig, amíg dolgozott a sütőm. Szerencsémre egy közeli rokonom csirkéket keltetett, és állandóan égett a hatalmas tűzhelye. Megengedte, hogy nála süssem meg a kenyeret. Így mentett meg a lelkem. Abban a nagy hidegben, hóban cipeltem a tésztát..
A demokrácia előtt a fiam a szövetkezetben dolgozott, mint sofőr, mellékesen többet keresett, mint én a doktori diplomámmal. A szövetkezet biztosított a számukra, persze nem részletlefizetésre, hanem ingyen, másfél felpucolt disznót, 50 kilós zsák cukrot, lisztet, krumplit, hagymát, szóval kezdetben volt tartalék, de elfogyott.
Sok helyen megnyitották az ingyen konyhát, az emberek verekedtek a kenyérért a városban. Mindezek mellett, mindannyian milliárdosok lettünk pillanatok alatt.
Amikor nagyon meggazdagodtam, milliárdok hada volt a pénztárcámban, mert belefért, elmentem egy cipőüzletbe a fiamnak cipőt venni, mert kemény tél volt, és szakadt cipőben járt egy szó nélkül, nem panaszkodott.
Bementem az egyetlen cipős boltba.
- Kérem a legcsúnyább cipőt, mert biztosan az most a módi.
- Mennyi pénze van? - kérdezi az eladó.
- Milliárdok hada - és megmondtam pontosan az összeget.
- Ennyi pénzért megveheti a cipőfűzőt, de cipőt nem.
Csalódottan kisompolyogtam az üzletből. A szövetkezetnek egy pici élelmiszer boltja még működött. Mivel jött az új év, gondoltam, Szilveszterre veszek egy kis malachúst, amivel meglepem magunkat. Ebből sem lett semmi. Azért elköltöttem a milliárdjaimat, vettem olyan tíz cm hosszú húsos hurkát (itt a hús hatunkra), és nagyvonalúan egy csomag papírszalvétát.
Hazafelé menet, csikorgott a hó a talpam alatt, és nem tudom, a fogam csikorgattam-e jobban, vagy a hó ropogott hangosabban. Azután rám tört a nevetés. A zsebkendőm a szám elé tettem, ha meglát valaki, még azt hiszi, megzavarodtam. Bár az sincs kizárva.
Átdideregtük a telet, és mivel kertem van, beültettem zöldségfélékkel, krumplival. Sajnos nem tudok kesztyűben dolgozni, bizony a kerti munka akárhogy is mostam a kezem, meglátszott rajta. Amikor hetente már egyszer elmehettem a munkahelyemre, mert ismét beindították az autóbusz járatokat, dugtam a kezem az asztal alá, ne lássák, milyen kirepedezett, és nem valami szép látvány. A mellettem ülő kolléga az ülés végén megjegyezte.
- Ne dugdosd a kezedet, én lennék a legboldogabb, ha az enyém ilyen lenne. Tudod, elmentem a piacra, és szerettem volna venni csak egy kevés spenótot, és visszaballagtam haza, üres kézzel.
A következő héten megszedtem jól a spenótot, a barátnőm is adott, és három nagy zacskóval vittem Belgrádba a gyűlésre. Betettem az első irodába, és azt mondtam: osszátok szét, ti tudjátok, kinek mennyi kell.
A szünetben ismét bementem az irodába, és ott állt az összes érintetlenül, Elcsodálkoztam, de rögtön megértettem. Azt hitték, fizetni kellene érte.
- Én ezt nektek szeretettel hoztam. Nem kell fizetni érte. nekem van még a kertben. Ez, ami itt van, kettőnk kertjében termett.
Elosztották a spenótot, és meghatódva köszönték volna, de én belevágtam a szavukba.
- Ne köszönjétek! Ti is ezt tettétek volna, ha lenne rá lehetőségetek. Az emeletes házban nem lehet termeszteni semmit sem...

Vége lett a háborúnak, jött a rendszerváltás. Örömrivalgással mentek Kishegyesről a magyarok, Lovtyenácról jöttek a szlávok, útközben összeölelkeztek, és reggelig ünnepeltek.

Nagy reményeket fűztünk hozzá, ám lassan rájöttünk, egyedül az a jó benne, hogy nincs többé háború. Igaz, lassan az üzletek megteltek árúkkal, megszűnt az embargó, többé nem voltam milliárdos (sajnálattal vettem tudomásulJ). Rájöttem, mennyire igaz az a mondás, hogy az ifjúkori karcsúság nem az, mint az öregkori soványság, ezért igyekeztem ez ellen tenni valamit, jobban mondva jóllakni. Jobban is sikerült, mint kellett volna.

Megszabadultunk a vízumtól, így nem kellett összeesni Belgrádban a nagykövetség előtt, vagy a vonatban.

Tudni illik, a demokrácia privatizációja következtében munkanélküli lett a fiam, a menyem, a lányom éhbérért dolgozott, én voltam a „Krőzus” a családban, ami azt jelenti, hogy a nyugdíjam kiszámításakor nem került a legjobb tíz év közé ez a krőzusi időszak, pedig magasabb lépcsőfokra már nem léphettem hivatásom terén. A fiam azért feltalálta magát, miután meghalt az apja, a traktort választotta a fél testvérek osztozkodásakor, akik Ausztráliában élnek, és fuvarozott szenet, fát, szemetet, és keresett valamicskét. Ma privátnál dolgozik, aki rendszeresen fizet, a menyem is kapott munkát, csak a lányom a választások után munkanélküli maradt az unokámmal, mert a Vajdasági Magyarok Szövetsége Kishegyesen elveszítette a választásokat. Eladták a lelküket az emberek egy marék rizsért, babért, krumpliért. Ez van, csak nem kell szeretni. Nagyon félek, mert gyűlnek a fekete felhők, amikből bombák hullhatnak ismét víz vagy jég helyett.

Közben kétszer betörtek a lányom házába, és most velem vannak, ám különben is velem lennének, de az a kis akármije is eltűnt a házból.

      Kissé elkalandoztam, előre szaladtam az időben..

      Elérkezett a nyugdíjba vonulásom előtti tél, és én január elején csutkáért másztam fel a jeges blokkból készült falra, persze az udvar is, ami nincs kibetonozva, fénylett, mint Salamonnak az a bizonyos testrésze. Úgy gondoltam, bezzeg legokosabb lesz, ha leugrok a másfél méter magas falról, mert, ha lecsúszok, összetöröm magam, az ugrás a legbiztosabb. Az ugrás sikerült, csak a landolásnál volt baj, mert az egyenetlen talajra a jobb lábam előbb leért egy kis buckáról várta a bal lábamat, és közben összeroncsoltam a térdem, meg két irányba állt az alsó és a felső lábszáram. Úgy üvöltöttem, olyan hangerővel, hogy Pavarotti elszégyellhette volna magát mellettem. Összeszedtem az összes erőmet, helyére rántottam a lábam, és utána elcsendesedtem.

 A szomszédok pillanat alatt ott termettek, mivel szombat volt, a fiam sem dolgozott, és hívták a mentőt. Nem volt erőm akkor megköszönni a szomszédoknak az aggodalmukat, és a segítőkészségüket, amit később bepótoltam. Hónapok múltával jöttek rá, hogy a forgóm sincs a helyén. Valamikor októberben tettem le a gamós botot, és akkor úgy döntöttem, elmegyek nyugdíjba.

 A gondolatot tett követte.

Azután nagymama szervizet nyitottam. Egy baj van csak, nem egyszerre érnek az unokák haza az iskolából, de ez a szolgálat ebből áll. Külön- külön esznek.

Megtanultam kezelni a komputert úgy, hogy hol az egyik, hol a másik unokám mutat meg rajta valamit. Arról nem is beszélek, ha jól összezutyulok mindent, akkor a fiam jön a barátjával, és dolgozhatok ismét a komputeren, vagy a lányom állítja be úgy, ahogyan kell, vagy a masina mondja fel a szolgálatot, mert öreg, mint én, azt hiszem hét éves. Kirostáltat vettem kéz alól.

Most végre írhatok is kedvemre, nem csak elemezhetem a gyerekekkel, a tanárokkal az írók, költők alkotásait. Ebben nem csak az a jó, hogy az agyműködésemre pozitív hatást gyakorolok, hanem, sok kedves emberrel megismerkedtem, kettővel személyesen is, ami felejthetetlen élmény volt számomra. Nagy tudású költők, írók, fiatalok, idősek a szívemhez nőttek. Néha azon kapom magam, hogy már éjfél is elmúlt, én még mindig olvasok, és hozzászólást írok.

Nyugdíjas éveimhez tartozik az esti séta.

 Sokszor eszembe jutnak azok az emberek, akikkel menet közben találkoztam fiatal koromban, amint sétálnak. Egyszer feltűnt, nem látom őket. Mikor megkérdeztem hol vannak, a válasz az volt: nem tudtad, már pár hónapja meghaltak.

  A falum is szürkületkor már olyan kihalt, mintha senki sem lakná, szellemfalu lenne. Az utcákban nem egy helyen elhagyatott, roskadozó házak fenyegetve bámulnak vak szemeikkel. Félelmetes elmenni mellettük. Ennek ellentétei a szép emeletes házak, amelyből az élet eltűnt, mert a fiatalok külföldön élnek.

Több mint fél évszázad után, úgy érzem, visszafejlődött a falu arculata, és elidegenedtek egymástól az emberek.

Ez Kishegyes.

Itt élek immár hatvannyolc éve, és még mindig szeretem.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap