Acita /részlet/

Pásty Júlia, k, 06/12/2018 - 00:03

 

Életem nagy döntése, merészsége volt, hogy elhagytam a szülőföldemet. Az elhatározás hosszú vívódás hatására történt. Fizikailag nem üldözött senki, a lelki nyomás áldozata lettem, és ehhez még párosult a gazdasági válság. Új hazát jöttem keresni, mert aki magyar akar maradni, annak az anyaországba kell költözni, ha a szülőföldjén erre megszűnnek a lehetőségek. A magyarok üldöztetése a Délvidéken már lesújtó és elszomorító. Azon a reggelen, a magyar országhatár közelében, két kilométer hosszú sor várakozott a belépésre. Buszok, autók, kerékpárosok és gyalogosok. Én is három órát töltöttem türelmetlenül várva, de van olyan napszak, amikor öt-hat órát is várakoznak kiutazásra az utasok. A tömeg igazi oka, hogy Jugóban már kenyér sincs elegendő. Nem lehet húst kapni, de lisztet, étolajat és más fontos élelmiszereket sem, emiatt naponta vándorolnak az emberek. A vámosok viszont minden csomagot alaposan megfigyelnek. Ötven évesen, egy táskával érkeztem Szegedre. Jugóban hagytam anyámat, öcsémet, rokonaimat, barátomat, barátaimat, ismerőseimet, házamat, munkahelyemet, és minden tárgyat, amit addig összegyűjtöttem. A lehetőség, hogy újra kezdhetem az életemet, jó hatással volt rám. Fiatalnak éreztem magam, mint amikor az ember munkahelyet keres és albérletet. Ismerkedik egy új világgal, más országgal, ismeretlen várossal. Csak a lányom támogatott az elhatározásomban. Rajta kívül egy barátnőmnek beszéltem szándékomról, de ő is, mint mindenki, ellene volt az eljövetelemnek. Fiam még azt is mondta, hogy Magyarországon kétszáz márka kell a megélhetőségre, Jugóban ötven. Ez lehet, hogy igaz, de otthon már a tartalékhoz kell nyúlni és az nem tart sokáig. Szegeden csak a Széchenyi teret ismertem, a Kárász utcát, a Dóm teret és az Anna-forrást. A bérelt szoba egy északi fekvésű, közepes nagyságú helyiség volt. A szobában fekvőhely, szekrény, asztal, néhány szék és egy polc. Ez lesz az otthonom ezután, ezek a csúnya bútorok, otthon meg a faragott szekrények, virágok és festmények. Nem időztem a szobában, csak letettem a csomagot, máris indultam újságot venni és munkahelyet keresni. Egész délelőtt nagyon hideg szél fújt Szegeden, én térképpel és hirdető újsággal a kezemben a boltokat kerestem, ahol eladókat foglalkoztatnak. Amikor délben megpihentem a JATE előtti zenélő szökőkút közelében, egy magyar kiflit eszegetve, József Attila-szoborra lettem figyelmes. Komoran áll a szobor, halálra gondolva, már hallatszik a vonat, még csak annyit szól, Nincsen helyem így, élők közt. Zúg a fejem, gondom s fájdalmam kicifrázva. Az első nap eredménytelenül múlt el. Az Anna-kút mellett haladtam hazafelé, ahol éjjel nappal folydogál a híres szegedi gyógyvíz, 944 méter mélyből tör a felszínre. A mészkőből faragott kutat egy táncosnő figura díszíti. A szobor kis mérete miatt távolról alig látható, csak közelről élvezhető a táncos lány törékeny alakja.

Fáradtan érkeztem az albérleti szobámba, amely komor otthontalanságot árasztott. Volt olyan gondolatom, hogy a tanyára megyek lakni, de a költséges és hosszú utazás miatt ezt a belvárosi lakást választottam. Autót csak régi használtat tudtam volna venni. És ha lerobban valahol az éjszakában? Még ember sincs a tanya közelében. Az esti órákat merengésben töltöttem, és a gyerekeimre gondoltam. Megnyugtató, hogy egy országban vagyunk, így biztatgattam magamat.

Az első éjszakát átaludtam. Reggel meglepetést okoztam Margit néninek különös kérdésemmel. Nem tudtam merre van kelet, aztán végül is, az udvaron tájékozódtunk a világtájakról. Néhány nap múlva egy belvárosi ruházati boltban kerestek eladót, jelentkeztem. Másnap már mentem is próbára. Amikor beléptem a szép nagy boltba, egy számomra nem szimpatikus öregasszony, elvette a táskámat és azonnal munkába állított. Még annyi időt sem adott, hogy megnézzem az áru kínálatot. Beálltam a bolt közepébe, és köszöntöttem a kedves vevőket. Palicson először szerbül köszöntünk, dobár dán, aztán magyarul, jó napot. Ha ismertük a vevőt, akkor csak egy nyelven üdvözöltük. Itt egészen mások a szokások, úgy köszönnek, jó napot kívánok. Kezdetben nehezen ment az áru eladása, a másik két kolleganő ügyesebb volt. Hiába beszélek olyan sokat? Mégsem tőlem vásárolnak? Aztán lassan megindult. Kétrészes ruhát adtam el egy hölgynek, utána két fürdőruhát, 20 százalékos árengedménnyel. Az a két lökött nem mondta, hogy az árából már levonták az engedményt. Nem is beszéltek velem. Egyszer szólt rám a másik bolti eladó, hogy annak a ruhának nem annyi az ára. Ha nincs rajta az ára, szóljak, kérdezzem. Igaza van, ez hiba volt részemről, de nem egyszerűbb az árakat ráírni? Szerbek is jöttek vásárolni, azokkal szerbül beszéltem. Azt mondta az idős hölgy, ők is tudnak szerbül, csak nem mondta, mit, mert bizony a mutogatás minden nyelven érthető. Egy palicsi házaspár jött a boltba. Maga itt dolgozik? Láthatták, hogy nem vevő vagyok. A kolleganők kávét hoztak maguknak, üdítőt és kekszet. Én mintha ott se lennék, nem is szóltak hozzám. Később eladtam három fehér blúzt. Egy figyelmes vevő megköszönte a kedvességemet, ilyet Jugóban még soha nem tapasztaltam. A kolleganők üldögéltek, beszélgettek, én meg dolgoztam, de most nem fontos, csak kapjak munkát. Háromkor szóltak, hogy lejárt az idő, majd néhány nap múlva értesítenek, mert ezen a héten minden nap jön valaki próbára, és aztán majd kiválasztják a legjobbat. Fogalmam se volt arról, mi lesz a döntés. Soha még nem dolgoztam ruházaton, de ők ezt nem tudják. A próba- fülkében van egy vevő, azt megvárom, közöltem. Aztán megkaptam a táskámat. Hazafelé azon gondolkodtam, jó volna itt dolgozni. Lehetne szépen öltözni, és sokkal könnyebb, mint az élelmiszer. Este lányom hívott, azt mondta, más a hangom, mert közelebb vagyok, igen egy országban vagyunk. Sírtam örömömben. Mondtam Emesének, hogy átaludtam az éjszakát, ilyen otthon már rég volt, hisz a lelki nyomás befolyásolta az éjszakáimat is. A lakásomban hallatszik ahogy az emeleten sétálnak. Különös érzés, mintha én lennék a pokolban és ők a mennyországban. Családi házban éltem negyvenhét évet, hármat az ötödik emeleten, de az zárt szint volt, és így még soha nem járkáltak a fejem fölött. Nem tudom, mi van Ferivel. Eltűntem. Most csak az a fontos, hogy munkát találjak. A verseim és a naplóm itt van, csak a könyvek nagyon hiányoznak, de ki tudja, meddig leszek itt? Amilyen zajos itt nappal az Imre utca, ahol lakom, szinte hihetetlen, hogy este csend van, még a madarak hangját is hallottam a közeli parkból. Érdekes lenne, ha valaki ismerős bekopogna az ablakon. Fiam valahol itt él Szegeden, de titkolja, nehogy látogatásommal, megzavarjam az életét. A következő napokon is a Munkaügyi központban kezdtem a munkakeresést. A ruházati boltból vártam a választ, de nem ülhetek tétlenül. Egyik nap hat munkahelyre kerestek eladót, és mindegyikben fiatalt 35 éves korig. Vigasztaltam magam, Acita, ne add fel! Az ismerkedési sétámat minden nap folytattam. A Klauzál téren tisztelegtem Kossuth Lajos szobránál. Szeged város népe, itt látta Kossuthot szegedi toborzóbeszéde alkalmával. A kétszeres életnagyságú bronz szobor méltó helyen áll, talapzatán a szöveg. Szeged népe nemzetem büszkesége. A talapzaton egy parasztgazda ül, kisgyermeke simul hozzá. Szemben velük ünnepi öltözetű honleány, a dicsőség virágát fölemelt karral nyújtja át a szónoknak. Hátul szegedi pórleány simul a talapzathoz, szájában virágot tart. Az ember a múltba száll, amikor egy régi alakot felidéz. Hogy is éltek a múlt században a magyarok? Akkor még egy országban, hisz az még a Trianoni békeszerződés előtt volt. Hazafelé tartottam a kis albérleti szobámba, amikor, távol a téren, Lehelt láttam beszélgetni. Iszonyú fájdalom kínozott, egy városban élünk a fiammal, és nem jön hozzám. Megindultam, szaladtam, aztán láttam, hogy soha nem érhetem utol, hisz oly messze volt. Megálltam és sírtam, jó lenne találkozni vele, de ha ő nem akarja mit tehetek? Sokszor megállok az ablakom előtt, és várok valakit, de nem jön senki. Csak ismeretlenek járnak az utcán, nem vagyok otthon, itt nem ismerek egy embert sem, sóhajtozgatok, eszembe jut a kertem, a virágaim. Senki nem kérdezi tőlem, hogy vagy, Acita? Otthon hagytam a macskákat is, talán valahol kapnak enni. Holnap megyek haza, mit is jelent a haza, hol is van a haza?

Hazaérkezésem után fél órát csak ültem bambán, gondterhelten, és azon gondolkodtam, menjek-e vissza Szegedre. Olyan szép a házam, a kertem, és talán mégis vége lesz a háborúnak, lesz áru és pénz a megélhetéshez. Első utam Ferihez vezetett, de nem nyitott ajtót, pedig otthon volt. Annyira csengettem, hogy a csengő hangja kihallatszott a kapuig, már a kutyák is ugattak. Hazamentem, de igazán semmi nem tudott lekötni, nem találtam a helyem. Ferit hívtam, a telefont felvette. Hol voltál eddig? kérdezte. A válaszomat nem is várta. Most nincs ideje, ne menjek hozzá. Egy barátnőmhöz mentem, elmondtam neki, Szegeden bérelek szobát és keresek munkát. Bátor vagy, mondta. Egy levelet adott, hogy Szegeden adjam fel. Emese telefonáljon a lányának, aki szintén Pesten él, és mondja meg neki és sorolta a mondanivalót, mert ott olcsóbb a hívás. Az antikváriumba is menjek megnézni, milyen könyveket vásárolnak. Nem lesz nehéz Kláritól elválni, mert ilyen barátnőt, aki panaszkodik és ügyei intézését tőlem várja, ilyet találok Szegeden is. Aztán elkezdte ócsárolni a szobámat, mert ha északi fekvésű, még napot se kap. Ne vedd el a kedvem, mondtam neki, majd sétálok a napon, ott nem kell a kertemet locsolni és kapálni. Több barátnőmhöz el sem mentem, mert akkor mást se csinálhatok, mint az ő ügyeiket rendezem. Valószínű, akárhol él az ember, talál olyan barátokat, akik siránkoznak és segítséget kérnek. Olyan embert nehéz találni, aki szeret, megért és meghallgat. Az áruházba mentem, óránként 1 százalék az infláció, vagyis napi 20 százalék. Már van 500 milliós dinár. Vissza kell menni, mert nincsenek meg az élet feltételei, itt csak vannak az emberek, léteznek, mert lettek, ide születtek. A hentes azt mondta, aki fizetetlen szabadságot kér, az lesz az első, akinek felmondanak, ha már dolgozni akar. Ez nekem szólt. Egy régi, jó ismerősömet hívtam, egy okos embert, tanácsot, vagy biztatást kértem tőle. Azt mondta, jól tettem, hogy elmentem. Itt néhány évig úgyse lesz jó világ. Csak vállalj munkát, minden nap ismerj meg egy utcát, járj színházba, keress barátnőt, majd barátot, és így a lányod is kitaníthatod. Én is hasonlóan gondoltam, de jól esik, ha egy tapasztalt ember ebben a szándékomban megerősít. Csak egy éjszakát töltöttem Palicson, a legfontosabb munkákat megcsináltam, és csomagoltam. Rengeteg csomaggal érkeztem Szegedre, valami keréken húztam, amit fiam szobájában találtam. Nagyon örültem neki, és tetszett az ötlet, hisz nem kell cipelni. Vasárnap délután, amikor az emberek pihennek, én költözöm. Vajon mikor lesz időm olvasni?

Az Imre utcában virágoznak a fák, és visszaérkezésemkor illatos volt a szobám, mert a felső kis ablakot nyitva hagytam. Különben is kellemes Szegeden a levegő, talán a Tisza közelsége miatt. Egy lexikonsorozat két könyvét meghoztam, ez volt a vasárnapi örömöm. Valamikor réges-régen, itt vettem Szegeden, akkor Jugóba csempésztem, most vissza. Amikor kicsomagoltam a táskát, leültem a szobámba, olyan jó érzés bizsergetett, hogy távol vagyok a nyomortól és a háborútól. Anyám még nem tudja, hogy itt élek Szegeden, de nem is fontos, úgyse keres, nem jön hozzám, majd egyszer megírom neki. Oly rég volt, amikor hallgattam rá, akkor se volt érdemes, mert fiatalon, húsz évesen akartam Németországban dolgozni, és nem engedett. A diplomám már le volt fordítva német nyelvre, de eljött veszekedni velem. Nem azért neveltünk fel, hogy messzire menj, és nem azért vettük a varrógépet sem! Utazott száz kilométert, hogy hisztizzen, pedig ha akkor elmegyek külföldre, nem nyomorogtam volna annyit az életemben, és a szakmát is jobban elsajátítottam volna, hisz az csak előny, ha valaki külföldi szakmai tapasztalattal rendelkezik. Azon kívül más kultúrát megismerni, egy másik nyelvet megtanulni, csak értékesebbé teszi az embert. Anyám igazából azt szerette volna, ha ott maradok mellette és kapálom a kertjét. Hétfőn találtam a munkaközvetítőben egy újabb munkahelyet. Azt hittem, Szőreg külön település, és kiderült, helyi járattal közlekedhetek, tehát Szegedhez tartozik. A bolt jóval kisebb, mint az áruház, Erika a főnöknő, egy hónapi próbaidőre felvesz. Boldog voltam, hisz minden nap a tiszai a hídon utazom. Az üzletbe nem volt hőség, mint Palicson, azt hiszem, megszokom, máris otthon éreztem magam. Szegedet a sok a növény, a köztéri szobrok és a szecessziós épületek teszik csodálatossá. Sétámat a Dugonics téren folytattam, ott áll Dugonics András másfélszeres életnagyságú szobra, Szeged első, hagyományos értelemben vett, köztéri jellegű szobra, Reizner János utolsó munkája, avatták 1876. augusztus 19-én. Az író keresztbe font jobb kezében könyvet tart, a könyv fedőlapján a szerző főművének a címe olvasható: Etelka. Másnap egészségügyi könyvecskét vásároltam, körzeti orvoshoz mentem, a vérnyomásom 150 /80, azt mondta az orvos, hogy ezt ellenőrizni kell. Kérdezte, kínoz-e időnként hasmenés? Soha, válaszoltam, és közben eszembe jutott, hogy néha másfél órán keresztül nem hagyhattam el a helyiséget. Szüleim élnek-e? Igen. Volt-e műtétem? Nem. Gyerekbetegség volt-e? kérdezte. Bárányhimlő. Aztán aláírtam, hogy semmilyen betegséget el nem titkolok. Csak az angina pektorist, a magas vérnyomást, a hasmenést, a műtétet. Mi köze hozzá gondoltam, nekem dolgozni kell, pénzt keresni. Különben nem kellett fizetnem, mert van letelepedési engedélyem. A székletvizsgálathoz odaírta, hogy panaszmentes. Megköszöntem. Lányomnak küldtem 5500 forintot, a tartalékból.

Másnap már fél tizenkettőkor indultam dolgozni. A hentes kiszolgált a saját osztályán, Gyula a pénztárnál, én voltam a mindenes, hordtam be az árut, raktam a polcokra. Itt a bőség szinte zavarba ejtő, hisz minden van, csak pénzem nincs hozzá. Otthon alig van áru, a hentesosztályon még csont sincs, csak néhány konzerv. Este a savanyúsággal teli nehéz hordókat cipeltem a hűtőbe, azt hittem beleszakadok. Az áruházban volt fizikai munkás és takarítónő is. Itt egyedül takarítottam, a piszkos vizet az udvarra kellett vinni, még a vécébe se önthettem. Szörnyen kifáradtam, hisz szünet nélkül dolgoztam. Azt hittem, talán már haza se érkezem, és útközben meghalok. Este fél kilenckor közeledtem az Imre utca felé, majdnem két órával több idő elment, mint otthon. Jó volna ha valaki sajnálna.

A következő nap már hajnali négykor ébren voltam. Elfogott a bizonytalanság, mit is csináljak? Nem tudok én ilyen tempóval tevékenykedni, a szívem és a magas vérnyomásom, nem bírja az egész napos fizikai munkát. Nem is megyek vissza, így gondolkodtam hajnalban, az albérleti szobámban. A rigók füttyét hallgattam a közeli parkból, és visszaaludtam. Reggel folytattam a munkakeresést a Munkaügyi központban. Szőregen a Neptun diszkontban felvesznek egy eladót, nem mondtam, hogy tegnap már ott voltam, és nem eladót alkalmaznak, hanem mindenest, fizikai munkást, takarítónőt. Háromszor telefonáltam a butikba, elvitte a 15 forintot a készülék, az három kifli ára, és senki nem vette fel. Aztán hazajöttem és megkértem Margit nénit, hogy innét hívjam a ruházati boltot. Attila, a tulajdonos azt mondta, felvett dolgozni, határeset vagyok, lesznek még igazítások. Igaza van, az elején olyan bizonytalan voltam, de utána én adtam el a legtöbbet. Aztán leültem és gondolkoztam, két munkahelyem van, most melyiket válasszam? Beszéld meg a fiaddal, mondta Margit néni, igaz el sem jött megnézni, hogy boldogulsz. Igen, itt van a városban, de a lakását nem árulta el. Margit néni szomszédja Lajos bácsi, ő a második ember, akit megismertem Szegeden. Azt mondta, szerencsés vagyok, hogy két munkahely közül választhatok, mert itt is nagy a munkanélküliség. Azt is mondta, hogy ügyes vagyok. Sírhatnékom volt, nem is tudtam, mit csináljak, teljesen tanácstalan voltam. A ruházati boltban kevesebb a pénz, de itt van közel, és jóval könnyebb, este hatig vagyok, és még színházba is mehetek. Szőregen két váltásba kellene dolgozni, az első műszak hajnali fél hatkor kezdődik, négykor kellene kelni, és délután kettőkor érnék haza. Palicson hatkor keltem, és déli egy óráig dolgoztam, a másik műszak meg egytől nyolcig és öt perc alatt otthon voltam. Nem jó ez így nekem, és úgy döntöttem, nem megyek már ma délután se dolgozni, a szőregi boltba. Választom a belvárosi butikot. Akkor viszont van szabad időm a mai napon, kimegyek a tanyára szétnézni, és behozom a rádiót. Miért is van háború? Otthon minden megvolt. Olyan szépen megcsináltattam a házam, és mindig azt mondtam, engem onnét csak visznek, és mégis eljöttem. Nem tudom, van-e még valaki, aki így kínlódik, mint én. Eddig csak kétfelé voltak a tárgyaim, most háromfelé. Ez ideig a tanyára pakoltam, amit azért vettem, hogy legyen hol találkozni a gyerekekkel. Most onnét is csomagolnék, félek már egyedül lenni a tanyán, és féltem a tárgyaimat. Lehet, hogy az teszi jól, aki semmit nem csinál, ha megölik, akkor megölik, ha csak krumplit eszik, akkor azt eszik, a gyereke sem jár egyetemre. Akinek nincsenek ilyen igényei, mint nekem, az nem költözködik, leül és beszélget a szomszédasszonnyal, vagy nézi a tévét. Nagyon sok a holmim, de nincs kedvem eladni, és most ezt vinni kell, nemsokára két éve, hogy költözködöm ide-oda. Amikor Szegeden vagyok, úgy érzem nem lesz háború, ha otthon vagyok, akkor meg nagyon félek, mert biztos vagyok abban, hogy Vajdaságban is lesz viszály. Még mindig nem tudom, jól tettem-e, hogy átjöttem dolgozni, mert ha megtudják az áruházban, soha többet az életben vissza nem mehetek. Nagyon sajnálom az áruházat, ha a lányom kapna több ösztöndíjat, akkor nem hagynám ott az otthonomat, de olyan jól halad, és az apja nem segít neki, ha én nem tanulhattam, legalább ő tanuljon. Tanyára mentem, a szomszédaim azt kérdezték, Acita, most hányfelé tartózkodsz? Háromfelé lakom, válaszoltam. Főleg különös annak az embernek, aki megszületett egy helyen, ott élte le az életét, soha nem költözött. Szétnéztem a tanyán, szép kis épület, de lakni mégis jobb a városban, földet művelni nem birok, nem is akarok. A konyhában fiam nyomaira bukkantam, két idegen üveg, néhány ismeretlen könyv. A szemetesben is egy üres doboz. Három üres üdítős flakon, egy üres konzerv, gyógyszer, egy darab kenyér és morzsa az asztalon. Az ágyon hálózsák. Reméltem hátha itt van valahol a fiam, kint a kertben, de sehol nem találtam. Piri néni mondta később, volt itt egy fiatalember, ő kérdezte is tőle, hogy kicsoda? Acita fia vagyok válaszolta. Nagyon bántott, hogy nem találkozhattam vele, hisz rég láttam már. Megfogtam a kis kocsimat, rápakoltam a rádiót, kazettákat, könyveket, és húztam a porban, három kilométert a buszig. A tanyasi emberek dolgoznak, én meg csavargónak születtem, költözöm egyik helyről a másikra, ahol jobban érzem magam, oda megyek. Este Margit néninél néztem a tévét, de hiányzott a fotelom. Margit néni még azt is tudja, mikor megyek pisilni, az jutott eszembe, ha lenne egy vázám, és abba pisilnék, aztán csak úgy kiönteném az ablakon de hol mosnám ki? Késő éjszaka az olvasás sem kötött le, inkább ültem, és gondolkodtam.

 

 

Megjelent: Polísz, 2005., 78. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap