1848-as Forradalmi Napok

Szerkesztő A, sze, 03/15/2017 - 00:20

 

 

 

 

 

 

EGY NEMZET EMELTE FEL FEJÉT!

 

Ahogyan egy ember életének bemutatása az életrajz, vagy ha önmagáról írta, akkor az önéletrajz, ugyanúgy egy nemzet életét történelme és történelmi kronológiája mutatja be. A magyar nemzet több mint ezer éves, a magyar nép pedig ennél is régebbi, ezért nemzetünk „történelmi életrajzában” nagyon sok fontos dátum van. Mégis, 1848. március idusának napja az egyik legfontosabbnak érzett. Nemzetünk élt addig is, de azon a március 15-i napon felemelte fejét!

A magyar nép történelme korántsem annyi sok lemondásban, tragédiákban meg vesztett háborúkban teljes, mint ahogyan azt egyes korokban némely történelemkönyv megpróbálta bemutatni, és sajnos az iskolákban belénk kívánták sulykolni. Igenis, mondjuk ki bátran, hogy kevés olyan nemzet él a Földön, amely annyi történelmi eseményre lehetne büszke, mint a magyar. Viszont a török-muszlim óriás-birodalommal történő harcunkat nem hogy nem segítették nyugatról a keresztény európaiak, hanem hátba támadtak, ahogy a tatárjárás idején is. Így a mohácsi időszaktól kezdve egy idegen, egy hódító, mondjuk ki nyíltan, gyarmatosító hatalom jármában nyögött a nemzet. A hódítók átformálták népünk tudatát, legalábbis megpróbálták átformálni azt, a magyarság kicsinységének hangoztatásával. Ettől az országunkra, annak erőforrásaira, kincseinkre és a Szent Korona Országának minden lakójára rátelepedő osztrák elnyomó hatalomtól kívánt elszakadni nemzetünk 1848-ban.

Lássuk az előzményeket! Egy forradalom, egy nemzet egészének indulatkitörése bár látszólag egyik pillanatról a másikra robbanásszerűen következik be, mégis ennek az indulati kitörésnek, vagy a magyar nemzet esetében a büszke és méltóságteljes fejfelemelésnek több előzménye is volt. Ezen előzmények nem egy ember életében, hanem több generáció alatt zajlottak le, hiszen a nemzet életében néhány száz év röpke pillanat.

Az okok, ahogyan fentebb írtam, a mohácsi csatatéren, vagy a Mohács környéki csatatéren keresendőek. Törvényes uralkodónk – aki ráadásnak nemcsak magyar, hanem cseh és horvát király is volt –, máig tisztázatlan körülmények között, mondhatni legendás módon eltűnt. Így ezzel, királyunk halálával országunk is letűnt, évszázadokra le Európa színpadáról. Bár jogilag a Habsburg királyok magyar királyok voltak, és jogilag az osztrák hercegek számára ez a királyság jelentette a legnagyobb tekintélyt a történelmi előzmények okán, mégis a Bécsből vagy Prágából vezetett magyar állam és nép a Habsburg Birodalomban alárendelt szerepet játszott. Hogy egészen pontosan értsük: a nyugatiak hódítóként tekintettek a magyar földre, ahonnan a törökkel együtt a magyar népet is ki akarták űzni, és mindent megtettek a magyarság adókkal való nyomorításáért, megöléséért.

Ne gondoljuk, hogy az akkori magyarok birkaként hagyták ezt! A nemzeti királyság megteremtésének gondolata elkezdődött a Szapolyaiakkal, akiket gúnyosan Zápolyáknak hívnak manapság is sokan, és akiket ellenkirályoknak mondanak, pedig jogilag I. (Szapolyai) János volt a törvényes, megválasztott és koronázott király, kinek Habsburg Ferdinánd az ellenkirálya volt! És II. (Szapolyai) Jánost is királlyá koronázták, bár csecsemőként, de mégis törvényes király volt! Aztán az erdélyi bázissal megteremtendő magyar függetlenségi mozgalmak, így Báthory, Bethlen, Bocskai, majd később a Thököly és Rákóczi vezette küzdelmek mind-mind annak a március idusi napnak az előzményei voltak. Hiszen a magyar népből az önállóságot, a nemzeti tartást a Habsburgok évszázadai nem tudták kiverni! A magyar nemzet életében mindig is fontos kapaszkodó volt a történelem, hiszen mindig is volt mire büszkéknek lennünk, ha másra nem, makacsságunkra, amellyel megmaradtunk itt, Európa gyönyörű közepén!

Tehát hangsúlyozom: március 15-e nem úgy történt, úgy nem történhetett, hogy volt néhány ember, akik gondolták, szép ez a nap, hát forradalmat csinálnak, hanem ez a forradalom, ez a büszke nemzeti fejfelemelés már benne volt az akkori magyarokban, évszázadok óta.

Akkor nem volt televízió, rádió és internet, hanem az emberek – különösen téli estéken – beszélgettek, hallgatták az idősebbeket, akik a múltról beszéltek. Eme beszélgetések alkalmával a nemzet minden tagjában felmerült, mi magyarok miért vagyunk kevesebbek, mint más nemzetek? Miért sínylődik országunk rabszolgaként idegen hatalom jármában?

A jogot tudók, és jogászokból állt már akkor is az országgyűlés, szintén nem értették, nem érthették, hogy a magyar föld miért nyersanyagforrás, olcsó nyersanyagok forrása, és miért piac, méghozzá olyan piac, ahol mindent drágábban lehet eladni, mint máshol. A magyarok meg mi okból másod-, sőt, harmadrendűek a birodalomban, pedig területének nagyobb részét adják, és lakosságának majdnem felét is? Jogilag ezt az alávetett szerepet hogyan lehet fenntartani, amikor pl. Mária Terézia nem volt német-római császár, hanem magyar királynő, vagy I. Ferenc is magyar királyként üzent hadat a forradalmi Franciaországnak! Akkor miért van elfeledtetve a magyar név, és miért csak „boldog Ausztriát” emlegetnek? Miért ér többet bármely hivatalban nem csak az „örökös tartományokban”, hanem Magyarországon is az osztrák, a német, a cseh, a morva és horvát, mint a magyar? Miért akarják elvenni nyelvünket, ránk kényszerítve a németet, és változtatják át városaink nevét? Miért kívánják eltörölni nemzetünk történelmét, amely nemzeti történelemből csak kicsinységünk, életre nem valóságunk, vagy estlegesen rablóportyáink túlhangsúlyozását emlegetik?

Ezernyi és ezer indulat fortyogott, nem csak aznap, március 15-én, hanem már generációk és évszázadok óta a magyarságban.

A magyar nemzet tehát fel akarta emelni a fejét. Büszkén, egyenjogúan bármely nemzettel!

Ennek a nemzeti fejfelemelésnek az ideje érett meg március 15-re.

A magyar királylistán az V. Ferdinánd nevű uralkodó és tanácsadó köre látta, hogy a közép-európai birodalmat gazdasági és nemzetiségi problémák fenyegetik. Ezen problémákat pedig a helyi feudális uralkodó osztály segítsége nélkül nem lesznek képesek megoldani. Arról már nem is szólva, hogy a Habsburg királyok magyar királyként igyekeztek vigyázni arra a látszatra, hogy a magyar nemzetet nyomorító intézkedéseik jogi formába öltöztetője a magyar országgyűlés legyen, végrehajtói pedig sok esetben a magyar vármegyei nemesség. Csakhogy ez a nemesség nem volt annyira se esztelen, se lelketlen, mint amilyennek egy bizonyos negyven év történetírása be szerette volna mutatni. A nemesek – arisztokraták és főpapok a felsőtáblán; a nemes vármegyék küldöttei pedig az alsótáblán – nagyon jól tudták és tapasztalták, hogy egy-egy ilyen országgyűlés az alkudozások színhelye. (Az országgyűléseket nem meghatározott időszakokra hívták össze, hanem a király hívatta össze egy-egy probléma megoldására.)

A feudális magyar uralkodó osztály két joghoz ragaszkodott mereven, ez a Magyar Királyság rendi különállása, és a nemesi előjogok, elsősorban a nemesi adómentesség rendszere.

A Habsburgok azonban Magyarországot tartományként, sőt gyarmatként kezelték, tehát a rendi különállást csak időlegesen és végszükségben vették figyelembe, a több száz éves együttélés alatt jogilag bár elismerték, de gyakorlatilag nem foglalkoztak vele. Ennek jele többek között az, hogy a nádort, aki jogilag nem csak a király helyettese, hanem közvetítő személy is nemzet és királya között, valamely Habsburg főherceggel „helyettesítették”. És még ez sem volt nekik elég: a nádori hivatalt üressé tették, hiszen szerepét a Helytartótanács vette át.

A nemesi előjogok rendszerét pedig szintén kurtítani kívánták, hiszen egyértelmű az, hogy a „magyar tartományból” jóval nagyobb adóra számíthatnak, ha a nemesség is adót fizetne. Erre a korra már néhány, a korábbi törvényekben nem rögzített tevékenységekre, ha nemes, ha nem nemes hajtotta azt végre, adót-díjat-illetéket szedtek. Azaz a nemesi előjogok így csorbultak, pl. a hídvám kapcsán, amelyet a nemeseknek is fizetniük kellett. (A nemesség persze úgy nyilatkozott, hogy önkéntes felajánlása ez!)

Tehát az országgyűlésen megjelenő nemesség saját pénztárcája védelme mellett a nemzet egészének védelmét is ellátta, küzdve azért, hogy Magyarország fenn maradjon Európa térképén!

Amikor a király 1847. november 12-ére Pozsonyba összehívta az országgyűlést, minden kortárs érezhette, nagy viták várhatóak. Elsőre vitára adott okot a helyszín. Azt 1527-től 1686-ig mindenki megértette, hogy Budára vagy Pestre miért nem lehet országgyűlést összehívni, vagy a hagyományos Rákos mezejére, viszont a török már ekkor másfél évszázada nem fenyegetett az ország közepén. Igaz, Pozsony – a török-kor miatti koronázó város – még nem Bratislava, Prešporok vagy Prešporek volt, hanem magyar város, még akkor is, ha a sok német iparos és kereskedő inkább Pressburgnak nevezte. De a magyar Alföld és az egyre magyarabbá váló Pest-Buda forrongó indulataitól távol esett.

Mert a magyarság körében indulatok akkor már több generáció óta forrongtak. Ezen indulatok egy része a magyar nemzet egészét érintette, olyanok, mint hogy Magyarország létezik-e egyáltalán, vagy csak egy tartomány, ráadásnak több részre felosztott tartomány, vagy hogy a magyar nyelv egyenjogú-e a német nyelvvel magyar földön. Eme indulatok mellett további indulatok feszítették az ország különféle társadalmi osztályát, akkori szóval rendjeit (renden kívülijeit) és népeit is.

Az indulatok akkori rendi rétegződést követve fentről lefelé: az arisztokrácia, a középnemesség, az értelmiség, a polgárság, a parasztság, továbbá a nemzetiségek indulatai. Indulataiban egyik réteg sem volt egységes, hiszen minden földrajzi helynek, sőt családnak megvolt a sajátos egyéni érdeke.

Az akkori magyar arisztokrácia azért sem lehetett egységes, mert egy része nem csak múltját, hanem anyanyelvét tekintve sem volt magyar. Tömegével voltak a honosított, azaz magyar nemességet nyert – a Habsburg király által adományozva és a nemesi országgyűléssel elfogadtatva – élő családok, kiknek nevét jobbágyaik ki sem tudták mondani. Ezen osztrák, német, cseh és morva, itáliai és szerb vagy egyéb idegen családok legtöbbje a Habsburg központi kormányzathoz húzott, nem is élt magyarországi birtokán, hanem „szpáhiként” kizsigerelte azt. Igaz, az idegen nevű és nyelvű arisztokraták egy része a magyar nemzet ügye mellé állt, nagyrészt önös érdekből, mivel a birodalmon belüli vámhatárok az ő birtokaik jövedelmezőségét is jelentősen csökkentették. Közben meg más, ősi magyar családok lelkes Habsburg-hívőknek mutatkoztak.

Ez az arisztokrácia a sok vita ellenére elég egységesen jelent meg ezen az utolsó rendi országgyűlésen, egyfajta fontolva haladó álláspontot képviselve. Az arisztokrácia a főpapsággal együtt, amelynek nagy többsége az arisztokraták sorából került ki, úgy hitte, hogy hosszú évei vannak – lásd reformkort – a változások lassú tudomásul vevésére és becikkelyezésére.

A vármegyei küldöttek az alsótáblán nem az arisztokraták érdekeit képviselték, bár megválasztásukat sok esetben azoknak köszönhették, mint ahogyan vármegyei hivatalaikat is. Ők, érezve a vidéki nép indulatait, gyors változásokat követeltek, míg nem lesz késő! A nemesség egy része félt a néptől, hiszen ők egy lázadás esetén nem tudtak budai vagy bécsi házaikba menekülni, mint a főnemesek, és vagyontárgyaik egy részének elvesztése is sokkalta mélyrehatóbban érintette őket.

A vidéki nemesek két irányba figyeltek. Az egyik irány vezetője arisztokrata volt, gróf Széchenyi István. Ő a gazdasági megerősödést akarta, az országgyűlést meg ezen gazdasági törvények becikkelyezési terepének tartotta. Az ország gazdasági erősödésétől várta a fejfelemelést, és nem fordítva.

A másik nemesi csoport és az őket támogató értelmiségiek, élükön a Zemplén vármegyei jogásszal, Kossuth Lajossal előbb nemzeti fejfelemelést akartak, a nemzeti nyelv erősödésével, nemzeti iskolákkal, nemzeti iparral, és ez szerintük meg fogja teremteni a gazdasági fellendülés alapjait.

Ezek az erők csatáztak szóban, hosszasan az 1847 novemberében megnyílt országgyűlésen.

De közben a NÉP, a nemességtől és a nemesi országgyűléstől függetlenül öntudatára ébredt. Elsősorban lánglelkű költőink, íróink, zeneszerzőink, színművészeink és más művészek hatására, amelyeknek művészetét a nép azért tudta befogadni, mert a falusi értelmiség, a papok és tanítók, a nemzet-tudatú jegyzők erősítették. A nép otthon a kocsmában és a templomból jövet is erősítette egymásban az indulatot, viszont amikor a nagy országos vásárra Pestre összejöttek, rádöbbentek, mindenhol a nép azt akarja, mint ők!

Ez a nagy, az egész országot megmozgató vásár a József-napi vásár volt, amelyet tavaszi vásárnak is mondtak, és napja, amelyre eladóként és vevőként tömegek gyűltek össze, március 19-e volt.

Közben az országgyűlés folyt, ahogyan szokott: szónokoltak a képviselők – önmaguknak. Bár néhány újság és néhány kézzel írt és terjesztett levél, vagy a szájhagyomány több képviselő nevét is szárnyra kapta a beszédeivel együtt. Így gróf Batthyány Lajos, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, gróf Széchenyi István, Szemere Bertalan és báró Eötvös József neve is közszájon forgott.

Mégis a nemesi országgyűlés – amelyet a király néhány osztrák politikus javaslatára fel kívánt már oszlatni –, olyan törvénycikkeket kívánt elfogadni, amelyekre felfigyelt az egész ország.

Például március 3-án Kossuth bátran megfogalmazta a nemzet követeléseit: a magyar (nemzeti) bank felállítását, a honvédelmi rendszer átalakítását, a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést, a népképviseleti parlamentet és a felelős (csak a nemzetnek felelős) nemzeti kormányt. De a pozsonyi országgyűlésre nem csak Magyarország figyelt, hanem Bécs is, meg az úgynevezett örökös tartományok. A Bécstől függő tartományok érdekében Kossuth alkotmányt követelt, amelynek – és nem csak a franciaországi forradalomnak – fontos hatása volt a bécsi forradalom kirobbanására.

Ugyanis, míg a képviselők Pozsonyban szónokoltak, megmozdult egész Európa! Párizsban a szegénység még február 22-én felemelte a nemzeti trikolorjuk és vele együtt a fáklyákat is, hogy támadjanak rá a gazdagabbakra. Vér folyt a párizsi utcákon, ahol elsősorban a szegény gyilkolta és fosztogatta a gazdagabbakat. És, mint ahogyan az ilyen ribillióknál lenni szokott, az igazán gazdagok meg a politikusok elmenekültek. Aztán a forradalmi láz végigsöpört az „öreg kontinensen”. Berlin, Milánó, Bécs, Prága is Pest-Budával (vagy Buda-Pesttel) együtt sorra következtek.

A mi forradalmunk azonban egészen más volt, sajátságosan magyar. Amikor az ember – mint 1956-ban! – nem önmagáért emel szót, kiált és tesz, emeli fel öklét, hanem a nemzet egészéért, embertársaiért!

Ezért emelte 1848. március 15-én a nemzet fel a fejét!

 

„Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok...”

 

Petőfi Sándor Nemzeti dala, amelyet első sora után egyszerűen Talpra magyarnak nevezünk, beléívódott mindnyájunk lelkébe. Szavalva, igaz magyar szívvel szavalva átérezhetjük ma is az akkori emberek indulatát, nagy közös nemzeti indulatát és akaratát, a most vagy sohát!

A rabok legyünk, vagy szabadok eldöntendő kérdését!

Amely rajtunk múlott, rajtunk múlik!

Petőfi a verset 1848. március 13-án írta, lánglobbantó hévvel. Vizionálta már akkor a sok mindent előre érző költő a forradalmat. Mert ahogyan akkor a Pilvax kávéházban beszélték, vagy forradalom lesz itt, vagy… semmi. A magyar nép birkaként tűr, béget, aztán esetleg otthon kesereg, vagy a pohárka mellett.

A költők és színművészek megérezték együtt a jogász hallgatókkal meg újságírókkal, hogy fel kell rázni az embereket. Nem elég, ha egymás mellett mérgelődnek, hanem együtt kell kifejezni indulatunk és együtt felemelni fejünk! Másként nem lehet, csakis együtt!

A híres vers első sora akkor még „Rajta magyar”-ként hangzott. Szikra Ferenc javaslatára változtatta meg Petőfi. Hiszen elébb talpra kell állnunk, hogy rajta, menjünk előre. Ha kell, a forradalomba!

A verset Petőfi a népgyűlésre szánta, melyet március 19-ére, a vásár napjára tervezett a pesti ifjúság.

Csakhogy a bécsi forradalom híre még aznap Pestre érkezett, és az ifjak tudták, ha a császárváros önmagára figyel, akkor itt a nagy lehetőség.

Még március 12-én, egy gyűlésen Irinyi József papírra rögzítette a gyűlés által megfogalmazott 12 pontból álló kérvényt, a „Mit kiván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés.” című művet.

Ez a híres 12 pont, amely gyújtósként hatott.

Nem túlzás a jelenet, a visszaemlékezők szerint valóban úgy történt, ahogyan ezt az esős, borongós március 15-ét megjelenítette a Feltámadott a tenger című, 1953-as film. Idősebbek és ifjoncok, nők és férfiak, gyermekek, továbbá parasztok, polgárok, értelmiségiek, munkások és nemesek együtt éneklik, szavalják a Nemzeti dalt, és az esővel együtt folyik arcukon a könny.

A magyar nemzet felemelte fejét, talpra állt!

És a világnak kiáltotta, mit akar.

„Mit kíván a magyar nemzet.” Kívánt tehát, nem kért, hanem akart, erősen akart. Hogy értsen belőle a hatalom!

De hát mit is akart? Már a címben ott, mintegy alcímként, de címsorral egyenjogúan a cím alá kiemelten szedve, hogy „Legyen béke, szabadság és egyetértés.”

Milyen forradalom ez, milyen ribillió, ahol ezt kívánják, vagyis a békét, a szabadságot és egyetértést? Ez a különleges magyar forradalom!

Amelynek a követeléssora így hangzik:

„1. Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését.

2. Felelős ministeriumot Buda-Pesten.

3. Évenkinti országgyülést Pesten.

4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.

5. Nemzeti őrsereg.

6. Közös teherviselés.

7. Urbéri viszonyok megszüntetése.

8. Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján.

9. Nemzeti Bank.

10. A' katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a' külföldieket vigyék el tőlünk.

11. A' politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.

12. Unio.”

 

Mit is jelent ez a követeléssor?

1. Sajtószabadság és cenzúra-mentesség – ez ma az Alaptörvényben benne van. Akkor is akarta a nép, hogy valós híreket tudjon meg az országról és a nagyvilágból.

2. Felelős, azaz a magyar nemzetnek felelős minisztériumok-minisztertanács nem Pozsonyban, nem Bécsben, hanem Buda-Pesten, melyet már akkor az ország fővárosának tekintettek.

3. Évenkénti rendszerességű országgyűlés, és nem csak akkor összehívott, amikor a királynak szüksége van a jogi segítségre.

4. Törvény szerinti egyenlőség, azaz ne legyen egy bűncselekmény megállapításakor mérvadó, hogy azt ki követte el, milyen társadalmi osztályhoz tartozó. Ahogyan a vallás kérdése se legyen meghatározó, azaz bármilyen vallásbéli, ha becsületes ember, boldogulhasson.

5. Nemzeti őrsereg, azaz nemzetőrség, vagyis a nemzetnek felelős, a nemzetet védő haderő megteremtése.

6. Közteherviselés. Aki eme országban él, vagyonosodik, az lehetőségeihez mérten fizessen adót, azaz a közös terhek viseléséből vállaljon részt.

7. Úrbéri viszonyok rendezésének a kérdése még kényelmetlenebbül érintette a birtokosokat, mint a közteherviselés. Ha a földjeiket a jobbágyaik robotmunkában nem művelik meg, a megtermelt termények után dézsmát nem adnak, az ingyen-fuvart meg ajándékfizetési kötelezettségeik nem teljesítik, akkor kérdésessé válik a földesurak megélhetése. Akinek ugyanis nincs pénze, hogy a földeken végzett munkát megfizesse, annak földje bár megmarad, de holt termelési eszközként. Viszont, ameddig emberek birtokosukhoz kötődnek, addig nem lehetnek szabadok!

8. Esküdtszék, azaz a feudális úriszék helyett polgári törvénykezés.

9. Nemzeti Bank – a magyar pénzügyeket hazánkból intézzék, legyen nemzeti valutánk!

10. A Habsburg hadseregben ekkor az 58 ezredből 15-öt Magyarország és Erdély területéről szerveztek meg, a könnyűlovasság meg hagyományosan magyar fegyvernem volt, ezért a 23 lovasezredből volt 12 huszárezred. Így akár kilencvenezer magyarországi honos is szolgált egyszerre a Habsburg haderőben. Ezek itthoni szolgálata, az idegen ezredek elvitelével együtt a nemzet védelme szempontjából létkérdés!

11. Politikai okból elítéltek több csehországi, ausztriai és még itthoni börtönökben is raboskodtak, gondoljunk csak az éppen március 15-én kiszabadított Táncsics Mihályra! Táncsicsot egyébként éppen a cenzúra kijátszásának a vádjával ítélték el.

12. Magyarországnak Erdély szerves része volt, még akkor is mindenki annak tekintette, úgy Erdélyből, mint Magyarországról, amikor jogilag az független fejedelemség volt. Gondoljunk csak az erdélyi fejedelmek Magyarország egésze érdekében kifejtett tevékenységére! A török idők utáni magyarok Erdély külön kormányzásával hazánk szétdarabolásának rémét láthatták megvalósulni, hiszen a vesztes szabadságharc után is részekre szabdalták hazánkat, szerencsére rövid időre, vagy a trianoni országcsonkítás tervei a vesztes világháború előtt jóval készen voltak, csakhogy nem Párizsban, hanem Bécsben ám! Magyarország a Habsburg Birodalomnak túl nagy falat volt!

A 12 pont vége pedig: Egyenlőség, szabadság, testvériség!

És valóban: elég a 12 pontot végigolvasni, kitűnik a törvény előtti egyenlőség és alkotmány biztosította szabadság eszménye, együtt a népek-nemzetek közötti testvéri egyetértéssel.

A francia forradalom 1789-ben, vagy 1848-ban a német, az olasz és cseh mind-mind más nemzetek ellen gyújtott, a magyar egyedüliként testvéri kezet nyújtott volna.

De ne higgyük ám, hogy valóban mindenki ellenünk támadt, hogy a pesti március 15-e süket fülekre talált!

Korántsem! A József-napi vásárra az akkori királyság egész területéről jöttek eladók és vevők is, sőt Csehországból, az itáliai tartományokból és török földről egyaránt. Így csehek, morvák, szlovákok, ruszinok és itáliaiak egyaránt vihették hírét a dicsőséges magyar forradalomnak. Amely békét, szabadságot és egyetértést kívánt. Épeszű ember mondhat ennek ellent?

Az akkori kortársak fergetegesen lelkesedtek, és megértették a magyarok, a szlovákok, a ruszinok és németek, meg több déli szláv meg román is, együtt a hazai svábokkal, hogy közös a cél, együtt kell akaratunk kifejeznünk a 12 pont érdekében!

Ne legyünk igazságtalanok! Nem csak az akkori magyarok emelték fel fejüket, hanem velünk együtt tette ezt a Szent Korona Országának minden jó érzésű lakója. Az olyan lakók, akik nem csupán ebben a honban laktak-éltek-gyarapodtak, hanem ebben az országban és ebben a nemzetben gondolkodtak. Attól nem csak kértek, követeltek, hanem amelynek érdekében tettek-követeltek, a közösségért.

Szekeresek százai és ezrei mentek minden égtáj felé a forrongó és lelkes napok múltával, de volt, aki dunai gőzösön vagy a beindult vasúton utazott. Az értelmesebb nemzetiségi vezetők látták a közös célt, ahogyan el ne felejtsük, hogy a magyar vezetők egy része is nemzetiségi volt. Vagy legalábbis származása tekintetében az.

És egész nemzettestek álltak fel, együtt a magyarral, a forradalom után következő szabadságküzdelemben, vállalva az élet-halál harcot. A csehszlovák vagy manapság a szlovák történetírás hiába is erőlködik a magyarságellenes szlovákok kultuszának a megteremtésével, de történelmi makacs tény, hogy Ľudovít Štúrt és pár száz emberét – akik csehek, morvák és osztrák katonák voltak – szlovák népfelkelők és értsd jól, magyar nemzetiszín szalagos, szlovák nemzetiségű nemzetőrök verték ki a Felvidékről. Ahogyan a magyar hadseregben ezrek és tízezrek voltak szlovák, ruszin, német, sváb nemzetiségűek a sokat hangsúlyozott néhány száznyi lengyel mellett.

Nélkülük, a Magyar Szent Korona Országának népei nélkül nem történhetett volna meg a márciusi forradalom, se az azt követő szabadságharc, amelyben csoda történt, mert a semmiből hadsereg lett, mert önálló ország lett, amely egy évig állt ellent a világ akkori két legnagyobb hatalmának, a Habsburg- és az Orosz Birodalmaknak. 

Ez a csoda, hogy akkor (is) küzdöttünk, nem valósulhatott volna meg 1848. március 15-e és eseményei nélkül, amikor a nemzet felemelte fejét, és világgá kiáltotta, öntudatosan, de senkit nem sértve, hanem karját nyújtva, hogy él itt a magyar, amely más népekkel azonos jogokat akar!

Megtették ezt őseink, legyünk büszkék rájuk! Nemzetünk történelmének – nemzetünk életrajzának – ezért fontos eseménye március 15-e. Ezért, ami mögötte van. A példa okán: bármi is van, merjük felemelni fejünk! 

 

Petrusák János

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap