1803. október 17-én született Deák Ferenc államférfi, politikus

Szerkesztő A, sze, 10/17/2012 - 00:04

 

 

 

 

 

 

 

 

Deák Ferenc
Deák Ferenc Kozmata.jpg
Deák Ferenc (fényképezte: Kozmata Ferenc)

Született Flag of the Habsburg Monarchy.svg Söjtör, Habsburg Birodalom
1803. október 17.
Elhunyt Flag of Austria-Hungary 1869-1918.svg Budapest, Osztrák–Magyar Monarchia
1876. január 28.
Párt Ellenzéki Párt, Felirati Párt

Foglalkozás ügyvéd, politikus
Vallás római katolikus
 
Deák Ferenc signature.jpg
Deák Ferenc aláírása

Kehidai Deák Ferenc (Söjtör, 1803. október 17.Budapest, 1876. január 28.) államférfi, politikus, országgyűlési képviselő, „a haza bölcse”, „a nemzet prókátora”.

Tartalomjegyzék

[elrejtés]

Általános értékelése

Deák történeti nagysága, személyes kiváló tulajdonságaitól eltekintve abban áll, hogy az örökös közjogi viszályokat elhárítva a nemzet útjából, az uralkodóház és az örökös tartományokhoz való viszony teljes, törvényes tisztázása által nemcsak az alkotmányt és a nemzet létét erősítette meg újra, hanem lehetővé tette az ország kifejlődését, anyagi és szellemi művelését. Rendkívüli érzéke volt a tudományokhoz; tudta, hogy nemzete csak ezek segítségével boldogulhat. Mint politikai alkotó elme történelmünk legnagyobbjai mellett foglal helyet.; hazafiságánál és spártai jelleménél fogva méltán hasonlítható Hunyadi Jánoshoz. Deák Ferenc beszédeit a nagy szónokhoz méltóan kiadta Kónyi Manó 3 kötetben.

Életpályája


Deák Ferenc családfája

Családja

Deák Ferenc tekintélyes régi nemesi család hetedik gyermekeként született a Válicka-patak menti Söjtör községben, ahol akkor a család egyik tekintélyes birtokának a központja volt. (A másik központ a 19. század elején Kehidán és környékén volt.) Családja a ma Szlovéniában található Zsitkócról származott. A zsitkóci birtok Deák születése idején azonban már a család szempontjából nem volt annyira jelentős, ugyanis Deák Ferenc nagyapja, Deák Gábor – akiről egyébként a kutatók azt állítják, hogy a dúsgazdag Hertelendy Anna feleségül vételével ő alapozta meg a család szerencséjét – a söjtöri és kehidai birtokok fejlesztését helyezte előtérbe. A nagyapa azonban még feltehetően Zsitkócon született és élt is ott bizonyos ideig. Az ő Ferenc nevű édesapja is már főszolgabíró volt. Hiteles források szerint az elődök már a 17. században biztosan Zsitkócon éltek. Az is biztos, hogy a család nemesi rangra emelkedése 1703-ra már megtörtént, mert több forrás szerint is akkortól már szerepelnek nemes Deákok Zsitkócon.

Édesanyja, Sibrik Erzsébet belehalt a szülésbe. Mivel az apa nem tudta elviselni a „gyilkos” gyermek látványát, a csecsemő Zalatárnokra nagybátyjához, Deák Józsefhez került. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a zalatárnoki család is épp ezidőtájt várt gyereket, és a szolgálónép között is akadt egy szoptatós dajka. 1808-ban édesapja, id. Deák Ferenc is meghalt. Az árvát ezután testvérei, Antal, Jozefa és Klára vették magukhoz.

Személyisége

Árva gyerekként rajongó szeretettel kötődött testvéreihez. A kötődést erősítette agglegény volta is. Testes, nehézkes fiú és férfi volt. Saját véleménye szerint „a szenvedély nálam az, amit úri társaságban kényelmességnek neveznek, amit a keresztyén anyaszentegyház a hét főbűnök közé sorolt, aminek valóságos magyar neve: restség.”f [1]. Kitűnt nagy testi erejével: a pozsonyi diétán csak Wesselényi Miklós báró volt erősebb.

Kedvenc időtöltése az olvasás, séta, faragás volt. Írása nehézkes, rendetlen volt, amit azonban kivételes emlékezőképessége ellensúlyozott. Jó humorú társalgó, ízes adomáit, történeteit kiválóan adta elő, nevetésre fakasztva hallgatóságát. Maga ritkán nevetett hangosan. Pulszky Ferenc így emlékezett a Deákkal való első találkozásra: „...hidegnek találtam, láttam ugyan, hogy ő az ellenzék feje, de Kölcsey volt annak a szíve.”f [2]

Elszakíthatatlan barátság fűzte Vörösmarty Mihályhoz, akit a legnagyobb magyar költőnek tartott. A reformkor több nagy alakjához képest nem volt világlátott ember, de provinciális sem: olvasmányélményei révén ismerkedett meg a tágabb világgal. Latinul és németül tudott.

Gyermekkora, korai évei

Tanulmányait kisebb vidéki iskolákban kezdte. Keszthelyen a premontrei gimnáziumba, Pápán a bencés algimnáziumba és Nagykanizsán a piarista gimnáziumba járt. A komoly visszahúzódó fiú pártatlanságával, igazságérzetével és tanulmányi eredményével tűnt ki. Később Győrben a jogakadémiát végezte el, végül Pesten folytatott jogi gyakorlatot és itt tette le a királyi táblánál az ügyvédi vizsgát. A hagyományt követve megyéje szolgálatába lépett, előbb mint tiszti ügyész, majd mint árvaszéki jegyző. Első fennmaradt műve egy védőirat, amelyet mint tiszti ügyész nyújtott be egy hírhedt rablógyilkos védelmére. Már e mű is mutatja, milyen hatással volt a 18. század liberális és humanista felfogása az ifjú jogtudósra. Bár a pert elveszítette, a megyében ismertté és elismertebbé vált.


Deák szülőháza Söjtörön

Amikor bátyját elküldték követnek az 1832. évi országgyűlésre, megbízta öccsét, hogy távollétében alispánként helyettesítse őt. 1833 elején azonban Deák Antal megbetegedett és lemondott a követségről, a megye pedig annak öccsét, Ferencet küldte helyette Pozsonyba. Bátyja - távozását fájlaló követtársainak - testvéri büszkeséggel előre mondta: "Küldök én nektek magam helyett egy fiatal embert, kinek kisujjában több tudomány és képesség van, mint egész magamban"f [3]

Az 1832-36-os országgyűlésen

Deák Ferencet 1833. április 15-én választották követté. Deák azonnal Pozsonyba érkezte után tevékenyen részt vett az országgyűlés tárgyalásaiban. Első országgyűlési beszédét 1833. május 6-án mondta el az alsótáblán. Rövid idő alatt elismert vezére lett a megyei oligarchia legkimagaslóbb alakjait, Beöthy Ödönt, Pázmándy Dénest, Balogh Jánost magában foglaló rendi ellenzéknek. Barátjául fogadta Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, életre szóló barátságot kötött Klauzál Gáborral. Sikerét, pozícióját döntően saját képességeinek, nem külső tényezőknek köszönhette. Vagyona, származása a birtokos nemesség egyenrangú tagjává tette, és képzettsége, életmódja sem emelte osztályos társai fölé. Nem is keltett ezzel irigységet maga iránt.

Önzetlensége, szilárd megmaradása az egyszer kitűzött úton lefegyverezte a kétkedőket. Kizárólag rábeszélés, meggyőzés révén kívánt hatni. Ebben pedig nemcsak a szó hatalmával rendelkezett, hanem mindenekelőtt a dolog velejére, mélyére tekintő átható ésszel. Csak az igazságra törekedett és arra, hogyan teheti azt hazája számára gyümölcsözővé. A vitában a közös kiindulópont megkeresésével, az abból fakadó következtetések levonásával azt akarta elérni, hogy a szemben álló fél is magáénak érezhesse az álláspontot. Ez nemcsak harciasságot nélkülöző alkatából, hanem pontos helyzetfelismeréséből is fakadt: a kiváltságait, hatalmát, vagyonát féltő nemességet csak lépésről lépésre lehet a reformok ügyének megnyerni.

"Ki őket íly módokkal szoktatja lassanként az egykor annyi rettegett új gondolathoz, sokat eszközölhet, ami előbb lehetetlennek látszott, mert az újsággal is megbarátkoznak idővel azok, kik egykor ellenzői valának, sőt végre azt hiszik, hogy ami javalltatik, az nem valóságos újítás, hanem okos és szükséges igazítás"f [4] - vallotta még 1832-ben egy Vörösmartynak írott levélben.

Igazi nagysága nem az országgyűlésen tűnt ki - bár ott is olyan ifjúi hévvel tudott elragadni, szigorú logikával meggyőzni, mint senki más -, hanem kedélyes beszélgetés közt, pipázgatva, anekdoták közt, amikor mint egyenlő szólt az egyenlőkkel. Nemcsak abszolút önzetlensége és hazaszeretete biztosították számára az elismerést, hanem inkább a nagyravágyás és hiúság teljes hiánya.

Nem volt még példa a történelemben arra, hogy egy férfi, aki nem volt sem vezér, sem diplomata, sem író, ki soha más szenvedélyt nem hívott fel, mint a haza szeretetét, ki keleti indolenciával inkább kerülte, mint kereste a hatalmat: tisztán szellemének súlyával és erkölcsi felsősége által egy hosszú életen át vezére legyen egy nagy pártnak és bölcse egy nemzetnek. Bármennyire a nyugat felé vonta őt politikai érzéke, egész egyéniségével legtisztább képviselője maradt a régi nemesi világnak, mely benne megmutatta, minő fejlődésre, minő lelki emelkedésre képes. Megvalósult amit Széchenyi óhajtott: békés diktátora volt a nemzetnek. E fontos, hosszadalmas országgyűlésen alig merült fel kérdés, melyet ne világosított volna fel szónoklatával, melyben példájával és akaraterejével ne buzdította volna kitartásra a gyakran széthúzó vagy lankadozó ellenzéket a kormány törvénytelenségeivel és rosszakaratával s a főrendek huzavonájával szemben. Szólt a hitbizományokról, a vallásos kérdésről, a szólásszabadságról, Erdélyről, a lengyel kérdésről, a királynak címéről (V. Ferdinánd). Legnagyobb odaadással és ékesszólással mégis a jobbágyság érdekeit védte az úrbéri törvények tárgyalásakor. Az országgyűlés eredményét követjelentésében kivált azért nem tartotta elégségesnek, mert a magyar nyelv és a jobbágyság sorsának javítása körében oly kevés valósult meg abból, mit az ellenzék nemes önmegtagadással követelt. «Vérző szivvel szólunk azon urbéri javaslatok sorsáról, melyek a népnek jövendő morális emelkedését valának eszközlendők. Ez volt legszebb, legnemesebb föladata a törvényhozásnak, s fájdalom, éppen ebben történt majdnem legkevesebb, mert éppen ebben találánk mind a kormánynál, mind a főrendeknél legtöbb ellenszegülésre».

Az 1839-40-es országgyűléstől a szabadságharcig


1840 körül (Benesch Pál festménye)

Sokkal gyümölcsözőbb volt az 1839-40-iki országgyűlés, melyen Deák államférfiúi bölcsessége és mérséklete a legszebb diadalokat aratták. Az 1837-iki reakció a kormánynak a szólás- és sajtószabadsága ellen intézett támadásai, Wesselényi és Kossuth üldözése kötelességévé tették az ellenzéknek, hogy a kormány előterjesztéseit csak akkor tárgyalja és fogadja el, mikor a nemzet sérelmei orvoslása felől biztosítva van. Másrészt a kormánynak szüksége volt a hadi erő megszavazására, s kerülnie kellett mindent, mi tekintélyét Európa előtt gyengíthette. Deák volt az, ki e viszonyok közt létrehozta a megegyezést. A kormány szabadon bocsátotta a politikai foglyokat, megígérte az alkotmányos szabadság épen tartását és lényegében hozzájárult a nemzeti követelések teljesítéséhez, a diéta pedig megszavazta az adót és a katonaságot. «Félre minden irigységgel hazám fiai, adjuk neki az elsőséget», írta Széchenyi Deákról 1840. április 30-án. Az e diétán tartott beszédei között különösen az 1839. augusztus 14-én mondott magaslik ki. A nemzet viszonyát fejtegette a főrendekhez és a koronához, egyaránt hatva az észre s az érzelemre. Mint a nemzeti jogok apologiája, mint azon igazság hirdetője, hogy a király és nemzet közti bizalom csak a jogok kölcsönös tiszteletén alapulhat, méltó előzője e beszéd az 1861-iki feliratnak. Az országgyűlés után Deák a Büntető Törvénykönyv szerkesztésének szentelte erejét. A javaslaton, melyet Deák-féle btk.-nak is szokás nevezni, meglátszott szellemének a hatása. Elvi ellensége volt a halálbüntetésnek. Majd a vegyes házasságok kérdésében ő mutatott irányt a kövéleménynek. Zala vármegye híres feliratát e tárgyban ő fogalmazta. De midőn az ellenzék a nemesség adózását, a közteherviselést írta zászlajára, a fanatizált papok által izgatott és pénzzel tartott köznemesség szótöbbséggel és erőszakoskodással megdöntötte a zalai közgyűlésen az adózás elvét, s bár Deákot akkor is akarata ellenére közfelkiáltással megválasztották követnek, ő elvei ellenére, vérrel fertőzött mandátumot vállalni semmi áron nem volt hajlandó. Más megye követségét sem vállalta el, s Zala követ nélkül maradt, mert akárkit kínáltak, vagy választottak meg, azonnal lemondott.

Az 1843-44. évi országgyűlésen nagyon is érezhető volt az ő távolléte. Az ellenzék, többsége dacára, a legfontosabb kérdést, az adózást, nem volt képes keresztül vinni. Az országgyűlés után a Védegylet felállítása, majd az adminisztrátori rendszer foglalkoztatta a kedélyeket. Deák a Védegyletet illetőleg nem értett egészen egyet az eszmével; de mivel a mozgalmat már megindították, nem akart elszakadni Kossuthtól, akivel egyáltalában akkor igen belső viszonyban volt, s 1845. február 9-én Szent-Gróthon (Zalaszentgrót) tartott beszédében felhivta a nemzetet a honi ipar támogatására. Ez iránytól Széchenyi támadása sem térítette el őt.

Ez időben gyakran betegeskedett, de azért mégis ő vezette a megyét az adminisztrátori és a horvát sérelem tárgyalásában. Az országos ellenzéket egyesítő, az azt felbomlással fenyegető belső viszályt elsimító 1847-iki programnak is ő volt összeállítója.

Az 1847-48. országgyűlésre ismét nem vállalt követséget. A minisztérium alakításakor Batthyány azonnal felterjesztette őt igazságügy-miniszternek és Deák most már elvállalta a követséget. Pozsonyba sietett és a fennforgó nagy fontosságú törvények megvitatásában még részt vehetett. Mint miniszter nemcsak tárcája körében dolgozott, az egész magyar igazságügy korszerű átalakítását készítve elő, hanem az általános politikai kérdések eldöntésébe is befolyt. A legsúlyosabb viszonyok közt is ragaszkodott a törvényességhez, visszautasítva a bécsi minisztérium követeléseit, de másrészt Kossuthtal szemben mindig a mérséklet és lojalitás politikáját pártolta, egyetértve Batthyányval és Eötvös Józseffel.

A szabadságharctól a kiegyezésig


Deák Ferenc szobra Szegeden, a Széchenyi téren. Zala György alkotása.

Midőn a nemzet viszonya a koronához egyre zavarosabbá vált, többször ő járt a királyi udvarnál a kiegyenlítés végett Bécsben, de célt nem érhetett. Az 1848-as választásokon a sümegi kerületben indult, ahol képviselővé választották. A horvát támadáskor, midőn a bécsi kormány rosszakarata nyilvánossá és a király akarata kétessé vált, Batthyányval együtt lemondott, de nem szűnt meg az országgyűlés tagja lenni. Ő formálta meg a képviselőház határozatát az osztrák minisztérium állami iratára, melyben az 1848-iki törvények megváltoztatását követelte. Kijelentette, hogy a ház „a birodalom és Magyarország között létezhető érdektalálkozások kiegyenlítése fölött mindaddig sikeresen nem tanácskozhatik, mig a hazában levő ellenség ő felsége által el nem távolíttatván, a tanácskozási teljes szabadság helyre nem állíttatik”, s addig is meghagyja a minisztériumnak, egy hajszálnyit se térjen el a szentesített törvényektől.

Mikor Windisch-Grätz 1848 végén Budapesthez közeledett, az országgyűlés hozzá békéltető küldöttséget küldött, melynek Deák is tagja volt. Deák elfogadta e veszélyes megbízatást, bár sikert nem remélt.


A kehidakustányi Deák-kúria a levegőből

A küldöttség visszautasítása után Deák visszament Pestre, onnan pedig Kehidára, birtokára. Többször is elindult Debrecen felé, de az osztrák katonaság mindig megakadályozta tervének végrehajtását.

A szabadságharc után őt is hadbíróság elé idézték, de elbocsátották. Az elnyomatás éveit teljes nyugalomban töltötte. Visszautasította Schmerling felszólítását, hogy az igazságügyi reformok tárgyalásában vegyen részt, de épp oly kevéssé vett részt az akkori időben oly elterjedt titkos forradalmi mozgalmakban.

1854 óta az év legnagyobb részét Pesten töltötte és kis lakosztálya az Angol Királynő Szállóban találkozóhelye lett a hazafiaknak, kik e szomorú időben Deák bölcseségétől vártak irányt. A Bach-korszakban a passzív ellenállás (a közügyektől való elzárkózás) vezéralakja volt. Felhasznált minden alkalmat a nemzet erkölcsi erejének és reményének táplálására. Ő szólította fel a nemzetet közadakozásra, midőn Vörösmarty meghalt; és a nagy költő árváit maga a nemzet vette gondoskodása alá. Ő szerkesztette az Akadémia igazgatótanácsának folyamodását az uralkodóhoz, melyben a magyar nyelv és tudományosság ez azilumának fennmaradását védi a kormány beavatkozása ellen 1858. Bízott abban, hogy mint a történelem folyamában többször megesett, az osztrák kormány gyengesége és hibái csakhamar vissza fogják szerezni Magyarország rendelkezési jogát. Veszélyesnek tartott minden fegyveres ellenállást, mert nem tartotta ahhoz elég erősnek nemzetét, de jogáról nem mondott le soha, és mint a jogfolytonosság tántoríthatatlan híve, a jövő alakulását csak az 1848-iki törvényes alap elismerése után tartotta lehetőnek. Elvei egyaránt eltértek Kossuth híveiétől, kik csak újabb, a külföld által támogatott, és így szerencsésebb háborútól várták az üdvöt, és Széchenyiétől, ki a lemondásnak lett apostola, és ki szerint Deák az egerszegi megyeház ablakából nézi még mindig a világot.

Az 1859-iki háború meggyőzte az uralkodót Magyarország kibékítésének szükségéről. Egy éven át tartottak az alkudozások, melyek alatt azonban a bécsi kormány kizárólag a magyar konzervatívok, nem pedig Deák tanácsa után indult. Az 1860-iki októberi diploma körülbelül az 1847-iki vagy a Mária Terézia korabeli állapotot állította helyre. Ez nem felelt meg a jogfolytonosságnak, s Deák nem is fogadta el a neki felajánlott országbírói méltóságot, de mivel a császári elhatározás mégis teret nyitott a nemzetnek alkotmányos tevékenységre, Deák őrizkedett attól, hogy előzetes nyilatkozás által elejét vegye a nemzet szabad állásfoglalásának.

Az esztergomi értekezlettől távol maradt, de 1860 végén az uralkodó kívánságára Bécsbe ment, hogy elmondja, mi hazánkban némely egyes tárgyakra nézve a vélemény. Az országbírói értekezleten részt vett, s itt amellett küzdött, hogy az önkény szabta rendeletek helyett a régi törvények állíttassanak ugyan vissza, de ezen eszmének megvalósításánál az legyen a főszabály, hogy a magánjogviszonyok meg ne zavartassanak.


Deák Ferenc szobra Miskolcon, Gárdos Aladár alkotása (1929), Magyarország második Deák-szobra

Ezalatt az egész országban magas hullámokat vetett a politikai élet. Kitűnt, hogy a konzervatív pártnak nincs talaja e nemzetben. A «Pesti Napló», Kemény Zsigmond lapja, mindjárt a diploma kibocsátása után a 48-iki törvények visszaállítását tüzte ki jelszóul, a megyék egynémelyikében pedig forradalmi beszédek hallatszottak, s az ország közvéleménye majdnem kizárólag az emigráció befolyása alá jutott. A választásoknál is az a párt jutott többségre, mely még csak feliratot sem akart az uralkodóhoz a jogok visszaállítása végett intézni, hanem egyszerűen csak határozatban akart nyilatkozni, mely e jogokat az egész világ előtt proklamálja. Az 1861. február 20-án pátens, mely az összbirodalom eszméjének volt kifolyása és Schmerlingnek, kinek centralisztikus és németesítő elvei ismeretesek voltak, kormányra jutása, még jobban igazolták a gyanút és elkeseredést. Deák most már Pest belvárosának követe, egész tekintélyével a felirat mellett nyilatkozott. Felirati beszéde és javaslata 1861. május 13-án egyik leghatalmasabb alkotása volt. Oly nagy volt személyiségének és ékesszólásának súlya, melyet a viszonyok fejlődése is növelt, hogy a feliratellenes többség önként kisebbséggé változott, nehogy megszakítsa a további érintkezést az uralkodóval, és annak következéseiért az országra hárítsa a felelősséget. De bármilyen mérsékeltnek, sőt engedékenynek tartották Deákot az országban, Schmerling a feliratot elfogadhatatlannak találta és az ország jogaira sérelmes kir. leiratot vitt keresztül július 21-én

Erre augusztus 8-án új felirattal válaszolt Deák, melyet most már az országgyűlés egyhangúlag fogadott el. A szónok a hatalmi igény ellen a nemzet jogát védi, felemelkedik a hazafias elszántság pathoszához, hol a nemzet joga és igazsága egybefolyik az emberiség jogával, az erkölcsi igazsággal. Tisza Kálmán, a határozati párt vezére, kijelentette, hogy a feliratban «erős meggyőződését, legszentebb elveit, egészen lelkének titkos sejtelméig találja kifejezve». Maga Kossuth, ki pedig politikájának kudarcát látta abban, ha a nemzet törvényes ellenállásra szorítkozik, e szavakkal méltatta Deák érdemeit: «Deák mint a törvényesség embere a nemzet jogait törvényes téren férfiasan megvédette. Ha ezután törésre kerül a dolog, Isten, világ s a történelem előtt csakis az osztrák házra hárulhatand a felelősség». De nemcsak a nemzet ünnepelte nagy fiát; az egyszerű képviselő, mint a nemzet élő lelkiismerete, mint a jog képviselője úgy az elnyomással mint a forradalommal szemben helyet foglalt Európa nagy férfiai között. A művelt európai közvélemény ezóta azonosította Deákot Magyarországgal. És a nemzet iránti rokonszenv annál nagyobb lett, mert a második feliratot nyomban követte augusztus 22-én az országgyűlés feloszlatása, ezt pedig újabb provizórium, s az alkotmányos jogok felfüggesztése. Mint Deák előre látta, Schmerling provizóriuma, a minisztérium minden szabadelvű frázisa dacára nemsokára lejárta magát. A konzervatívok nagy része, köztük Apponyi Gy. is közeledett Deákhoz. Az uralkodó mind jobban meggyőződött a kiegyenlítés szükségességéről és kész volt megtenni az első lépést, ha azt lent viszont a második és harmadik követné.

Deák, miután Schmerling iskolájának közjogi tévedéseit egy önálló műben meggyőzően megcáfolta, 1865. április 16-án megjelent híres húsvéti cikkével a kiegyezéshez vezető új irányt adott a birodalmi politikának. Azt a tételt fejtegette, hogy midőn az uralkodó tanácsosai elnyomni igyekeztek Magyarországot, mindig maga az uralkodó állította ismét helyre az alkotmányt. A nemzetben tehát annyi megpróbáltatás dacára sem szűnt meg a bizalom a Felség igazságossága iránt.

A felajánlásra a Schmerling-kormány elbocsátása, a februáriusi alkotmány felfüggesztése és a magyar koronázó országgyűlés egybehívása volt a méltó válasz. Ennek az országgyűlésnek Deák volt a hasonlíthatatlan tekintélyű vezére. Vezetése alatt egy ideig összeolvadtak a régi felirati és határozati pártok (lásd Deákpárt). Most is ő készítette a válaszfeliratot a trónbeszédre, amikor arra nem érkezett kielégítő kir. leirat, a másodikat is. A lényeges fordulat abban állott, hogy az uralkodó elismerte kiinduló pontnak a Pragmatica Sanctiót és Deák még a leirat előtt hozzájárult egy országgyűlési bizottság kiküldéséhez a közös viszonyok tárgyalására.


Rusz Károly metszete Deákról a Vasárnapi Újság 1867. február 24-ei számában

Most már az uralkodó komoly, alkotmányos szándékában nem lehetett kételkedni, s Deák megkezdte az alkut mielőtt még a magyar alkotmány teljesen el volt ismerve és helyreállítva. A 67-es bizottságban is ő adott a többségnek irányt. A kiindulás a Pragmatica Sanctio volt. Ebből vezette le a külügy és hadügy közösségét, míg minden egyébben fenntartotta Magyarország teljes függetlenségét. A 15-ös albizottság befejezte munkálatait, midőn az 1866 nyarán kitört nagy osztrák–porosz–olasz háború ismét kétessé tett mindent. Ismét felütötte fejét a forradalom lehetősége. A königgrätzi csata kimutatta a Magyarországot elnyomni akaró Ausztria gyöngeségét és elkerülhetetlenné tette a monarchiára nézve hazánk kibékítését.

E kedvező helyzetet sokan nagyobb engedmények elérésére kívánták volna felhasználni, de Deák most is hű maradt magához és a törvényesség elvéhez. Július 18-án az uralkodóhoz hivatták Bécsbe, kinek előadta a magyar minisztérium megalakításának szükségességét. Maga nem akart részt venni a kormányban, miniszterelnökül gr. Andrássy Gyulát ajánlotta.

A kiegyezéstől haláláig


Mauzóleuma (Budapest, Kerepesi temető. Alkotói: Gerster Kálmán az építészi, Kiss György a szobrászi, Róth Miksa, Székely Bertalan a mozaikmunkák)

A háború után a császár november 17-ére újra összehívta az országgyűlést, s minden nehézség elhárítása után, miben az uralkodó mellett Deákot illette a legfőbb érdem, 1867. február 17-én ki is nevezte a felelős magyar kormányt. Még igen erős parlamentáris küzdelemre volt azonban szükség, melyben Deák az új kiegyezési törvényeket (1867. XII. t. c.) megvédte, úgy a Kossuth után induló szélsőbal, mint a Tisza és Ghyczy által vezetett, az ő pártjától már teljesen elvált balközép ellenében védelmezte. Ő, az egyszerü polgár, tisztán jelleme és hazaszeretete által azt a hatalmat gyakorolta, melyet a nádorra ruháztak régi törvényeink: közbenjáró volt király s nemzet közt.

Az országgyűlés kívánsága az lett volna, hogy Deák mint a régi nádorok tették, segédkezzék a koronázás ünnepélyes aktusánál, de Deák ezt is visszautasította, mint minden más jutalmat és kitüntetést. Neki «egy kézszorításnál többet még királya sem adhatott». Jutalmát hazája jövőjének és békéjének biztosításában, a király és nemzet közti bizalom helyreállításában találta. E tudat szolgáltatott neki kárpótlást erősen megrendült népszerűségéért. Mert nem szenved kétséget, hogy a magyarság igen jelentékeny része mint a nemzet jogairól való lemondást tekintette a kiegyezést és bár személyes jelleméhez a legkisebb gyanu sem fért, őt jogfeladással vádolta.

Ily irányban hatott Kossuth Lajosnak 1867. május 22-ei levele, ily irányban izgatott a balközép is, különösen az 1869-iki választások alkalmával. Mondhatni, hogy a kiegyezési törvények ellen felriadt ár akkor leginkább Deák tekintélyének szikláján tört meg. A kiegyezés megalkotása Deák államférfiúi pályájának tetőpontja volt. Az »öreg úr« nem vett részt a kormányban, de mint pártvezér nagy hatalmat gyakorolt. A közjogi nagy kérdések elintézése után az állam szabadelvű berendezése feküdt leginkább szívén. Egyike volt azon ritka szerencsés politikusoknak, kik még öregségükben sem mondanak le ifjúkori ideáljaikról, kiknek egész élete a haladás szolgálatában áll. Az ellenzéknek a közjogi alap ellen szünet nélkül intézett erős támadásai, amelyek miatt az Andrássy-minisztérium nem szentelhette egész figyelmét és erejét az ország pénzügyi helyzete javításának, a pártjában mutatkozó bomlás, az anyagi és személyes érdekek előtérbe lépése, a kormányok gyors változása nagyon elkedvetlenítették.

Betegsége és a kor is mindinkább erőt vettek rajta. De szellemének magas röpte ugyanaz maradt. A pápai csalatkozhatatlanság kimondása után ismét felmerülő egyházpolitikai kérdésben 1873. június 28-i beszédében mondta el, egész váratlanul, politikai végrendeletét. A lelkiismereti szabadságnak és a jognak épp oly mély tisztelete, a nemzet egyesítése iránt épp oly hő vágy szólt e beszédből, mint azokból, miket 40 évvel ezelőtt tartott a pozsonyi diétán. A szabad egyházat a szabad államban tűzte ki a fejlődés céljául, nemcsak elméletileg, hanem a hazai viszonyok teljes ismerete alapján, megjelölve az oda vezető út egyes stádiumait.

Öregkorában sok örömet okozott neki, Vörösmarty árvája, Anna, akit ő nevelt fel, és az állatkertben egy Kristóf nevű medve. Azóta szívbaja mindjobban kifejlődött, már a nyarakat is kénytelen volt Pesten tölteni. Megérte még a fuziót, a balközépnek a kiegyezés alapján állását, de egyúttal pártjának megszűnését. Hosszú szenvedés után, 1876. január 28-án éjjeli 11 órakor halt meg, élete 73. évében. Temetése királyi pompával ment végbe február 3-án délelőtt 11 órakor, az egész nemzet gyászolta nagy fiát. Holtteste fölé mauzóleumot állított a nemzeti kegyelet, a Duna partján pedig 1887-ben szobrot emeltek emlékének.

Írásai

  • Adalékok a magyar közjoghoz. Észrevételek Lustkandl Vencel munkájára. 1865.

Róla szóló művek


Deák portréja a 20 000 forintos bankjegyen

  • Jellemrajzát megírták Csengeri Antal és Pulszky Ferenc.
  • Külföldön a híres Laveleye Emil, fordította Szász Károly, valamint
  • Forster Arnold Florenc, fordította Pulszky Ágost.
  • Deák Ferenc emlékezete. Deák leveleit kiadta Ráth Mór.
  • Deák Ferenc: Gondolatok. Kiadja: Ráth Mór.
  • Levelezése Antal bátyjával még kiadatlan.

Egyesületi, testületi tagságai

  • A tudomány- és műegyetemi olvasókör tiszteletbeli tagja

Kitüntetései, díjai

  • Szabad királyi Szeged város díszpolgára

Érdekességek

  • Vörösmarty Mihály halála előtt Deákot kérte fel gyermekei, Béla, Ilona és Erzsébet gyámjának. Deák közadakozást szervezett az árvák számára, de miután a cenzúra megtiltotta a felhívás közzétételét, 800 magánlevelet írt és így néhány hónap alatt százezer forintnál is többet gyűjtött össze, ami akkor tekintélyes összeg volt. Ilonát barátja fiához, Széll Kálmán későbbi miniszterelnökhöz adta feleségül.
  • Deák naponta öt forintot osztogatott szét a város koldusai közt, az egy forintos bankjegyeket sétái előtt zsebébe hajtogatta. Nem fogaton, hanem a korabeli tömegközlekedéssel, az omnibusszal utazott a városban. [1]

Származása

Deák Ferenc családfája[5][6]
kehidai Deák Ferenc
(Söjtör, 1803. okt. 17.–
Budapest, 1876. jan. 29.)
politikus
Apja:
kehidai Deák Ferenc
(? –1808)
Apai nagyapja:
kehidai Deák Gábor
(1730 –
Zalatárnok, 1788. júl. 1.)
Apai nagyapai dédapja:
kehidai Deák Péter
Apai nagyapai dédanyja:
Zajgár Zsuzsánna
Apai nagyanyja:
hertelendi Hertelendy Anna
(1744 –
Kehida, 1803. okt. 3.)
Apai nagyanyai dédapja:
hertelendi Hertelendy Gábor
(Bucsu, 1713. márc. 4.–
Kehida, 1757. ápr. 15.)
zalai alispán
Apai nagyanyai dédanyja:
petőfalvi Uzovics Judit
Anyja:
szarvaskendi Sibrik Erzsébet
(1768–1803)
Anyai nagyapja:
szarvaskendi Sibrik Antal
(1737–1797)
győri alispán
Anyai nagyapai dédapja:
szarvaskendi Sibrik Pál
(1709–1745)
huszárhadnagy
Anyai nagyapai dédanyja:
kisgeszényi Szabó Erzsébet
Anyai nagyanyja:
felsőeőri Bertha Teréz
Anyai nagyanyai dédapja:
n.a.
Anyai nagyanyai dédanyja:
n.a.

Jegyzetek

  1. Estók 2003 8
  2. Estók 2003 20
  3. Estók 2003 17
  4. Estók 2003 24
  5. Révay Nagy Lexikona, Budapest, 1912. V. kötet. 339. o. ISBN 963-154-206-8
  6. Szluha Márton: Vas vármegye nemes családjai. Heraldika Kiadó, Budapest, 1998. 130–131. o. ISBN 963-858-539-0
 

Források

Eredeti forrás: A Pallas nagy lexikona. A jelenlegi állapot csak egy alap, aminek nyelvezetét, helyesírását, fogalmazását és tartalmát alakítani kell, valamint a fölösleges információkat törölni.

  • Estók 2003: Estók János: Deák Ferenc élete. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003. ISBN 963-19-4219-8
  • OSZK gyászjelentések
  • I. Fazekas, S. Malfèr, P. Tusor (szerk.): Széchenyi, Kossuth, Batthyány, Deák. Studien zu den ungarischen Reformpolitikern des 19. Jahrhunderts und ihren Beziehungen zu Österreich/Tanulmányok reformkori magyar politikusokról és kapcsolatukról Ausztriához, Publikationen der ungarischen Geschichtsforschung in Wien 3, Collegium Hungaricum, Bécs 2011, ISBN 9789638873965. 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap