13 kutya (2/2)

Petrozsényi Nagy Pál, cs, 10/04/2018 - 00:11

– Egy lósz..rt! – tromfolta le Bence. – Ki nyugodt, kiegyensúlyozott ember máma? Azt hiszem, még én sem, mégis kutya bajom. Szerintem túl sokat kajálsz. Egyél kevesebbet, mozogj többet, és ennyi. Gondolj arra, milyen vékony voltál nem is olyan régen. Neked mi a véleményed, anyjuk?

Felesége elvörösödött. Három dolgot nem szeretett: ha kiabál, ha káromkodik vagy leanyjukomozza az ura.

– Idem[1], de miért ordítasz? Én nem hallok nagyot, és más sem. Kivéve talán a mamát.

– Kikérem magamnak – csattant fel váratlanul Baloghné mamája. – Hallok én mindent, és látok is mindent. Még szemüveg sem kell hozzá. Csak hát ne szólj szám, nem fáj fejem.

– Igazán? – kuncogott az ifjabb Balogh. – Levennéd a szemüveged egy percre?

– Akár kettőre is! – ment bele a játékba a mámi, aki azonnal sejtette, miben sántikál a kedves rokon.

A férfi torz pofákat vágott, majd el kezdett tornászni: leguggolt, felemelte a kezét, tekergette a nyakát...

– Halljuk, kit láttál: egy piást vagy egy karmestert?

– Egy parasztot meg egy pávát.

– Ülj le, te... gügye! – harapott az ajkába a kikent-kifent asszony; a parasztot könnyen lenyelte, de a pávát remélhetőleg nem rá értették.

– Remek! Csak így tovább, mama! Maga mindig meglep valamivel minket – tapsolt kárörvendőn Ernő, és kezet csókolt a talpraesett hölgynek.

Az ünnepelt egykedvűen, s egyre bágyadtabban ásított. Még egy- két perc, s már szidják is a kormány, megvitatják az árakat, elsütnek néhány viccet... Unalmas, ezerszer meghallgatott lemez! Vajon mikor találnak ki már valami újat?

– Ébresztő, bátyus! – ütött a vállára harsányan az öccse. – Még le sem feküdtél, és te máris fújod a kását?

– Dehogy fújom, csak elgondolkoztam egy csöppet.

– Már megint? Hagyd a faszba, hidd el, nem változik ettől semmi. Legfeljebb a vérnyomásod szökik újra meg újra az égig.

– Bence!

– Mi az? Valami rosszat mondtam?

– Töröld meg a szád, mert nagyon piszkos!

A kőműves engedelmesen nyúlt az asztalkendőhöz, aztán észbe kapott. Nyilván megint illetlen szót használt. De hogy milyet, arra sehogy sem bírt rájönni. Bezzeg a Joli, az nem finnyáskodik ennyit! Igaz, neki főiskolája sincsen.

– Itt a leveske! – tálalta fel Baloghné a gőzölgő húslevest, később pacalt, töltött káposztát... ; akadt ott minden, csak győzzék enni.

– Szegények vagyunk, de jól élünk – böfögött jólesően Bence. – Bocs! – sandított előkelően csipegető nejére. – Hát te miért hallgatsz? – lökte oldalba csontos arcú, vékonyka fiát. – Nem eszel, nem iszol. Zűr van az őrsön vagy mi a...?

– Hagyd békén! Nem látod: gondjai vannak a fiadnak.

– Ezért kérdem, asszonyom. Persze, ha rám hallgat...

– Most együtt keveritek a meszet, homokot, és fütyöltök az urakra – egészítette ki ironikusan Ernő.

– Mit kever? – sivította kíváncsian a fekete ruhás öreghölgy.

– A sza... Majd máskor elmesélem! Igenis fütyülünk, mert nekünk van gógyink, sógor.

– Hát az van. Bevakoltok egy falat, és elkértek úgy fél fizetést – vágott vissza Ernő. – Vagy még többet, ha ti magatok rendelitek meg a meszet, cementet, téglát... Számla persze nincs, garancia nulla, s még jó, ha rendesen elvégzitek, amivel megbíztunk. Ennyi munkadíj mellett nem csoda, hogy már egy APEH-bírság sem idegesít. Már ha egyáltalán sikerül bárkit is elkapni. Igaz, tábornok úr? – biccentett Bence fia felé.

– Nem tudom, ez nem a rendőrségre tartozik.

– Sejtettem. Úgy sétáltok be egy klienshez, mint a szemétdombra a kakasok, s csak akkor veszítek le a nyakkendőt, ha kihozzátok a Volkswagenből a vakolókanalat. Komolyan, elfog a röhögés, amikor eszembe jut egy költemény: ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Helyesen idéztem? Te értesz a versekhez – rezzentette fel gondolataiból a vasöntőt.

– Tessék?

– Ez van! – piszkálgatta fogait az iparos. – Próbálj te egy fizetésből megélni. Nézd meg az orvost: egy boríték ma, egy boríték holnap, s még csak nem is szégyelli. Szerinte ez így méltányos annyi tanulásban eltöltött év után. Ha állambácsi szűkmarkú, majd bevasalja a betegen. De hagyjuk, nem erről akarok most beszélni. Zsombor! Mintha közölni szerettél volna valamit?

– Nem, dehogy! Folytasd csak, én inkább hallgatnék.

– Te is, mama is, Gazsi is. De hát a szentségit! Miért akar itt mindenki hallgatni?

– Hagyjátok már abba, gyerekek! – hűtötte le őket az ősz hajú, kissé puklis asszonyka. – Inkább... daloljunk! Bence! Hogy van az a népdal a tavaszi széllel?

A kőműves nem sokat kérette magát:

Tavaszi szél vizet áraszt,

Virágom, virágom.

Minden madár társat választ,

Virágom, virágom.

Szép bariton hangja volt. A többiek vele együtt fújták, felszabadultan, lelkesen, repertoárjuk végéig, utána leültek kártyázni. Beleértve a mamát is, aki aztán mindenkit két vállra fektetett.

– Micsoda mázli! – bosszankodott a jó torkú kőműves, miközben egyre gyanakvóbban mustrálta Zsombor fizimiskáját. – Te fiú, csak most látom, neked hiányzik az egyik szemfogad!

– I...igen.

– Rá se ránts! – somolygott a művelődésotthoni előadó. – Még mindig jobb, ha nem egy kereke hiányzik.

Hanem Ernőnek most nem volt kedve vitázni. Talán meg sem hallotta, mit kavar a kis köpcös.

– Nyisd ki a szád, hadd lássuk, mi a helyzet a többi fogaddal! Te jó szagú úristen: két fogad is hiányzik!

– Biztosan kiverték – vigyorgott az előadó.

– Kiverték?

– Ki – vallotta be a rendőr csendesen.

– Hát így állunk! Ezért nincs kedved beszélni. Remélem, te is odasóztál a fiúknak.

– Oda.

– Na, úgy mindjárt más! Nem mintha szeretném az effélét, de a kölcsönkenyér, ugye, visszajár. Hogy történt?

– Gyorsan. Jóformán azt sem láttam, ki ütött. Tudod, a tüntetők, kint a Kossuth téren...

A rokonok sokatmondóan néztek össze.

– Ki mit keres, megtalál – vonta le a tanulságot Kis Ernő kivételesen minden gúny nélkül.

Ugyanis ebben az egy ügyben egy gyékényen árult Bencével. Magyarán: nem rokonszenveztek a zsarukkal, és szinte el sem hitték, amikor Zsombor is ezt a pályát szúrta ki magának. Pálya? Naplopás, amit csakis olyan ürgék vállalnak, akik utálnak dolgozni, s miután csupa ke­mény fiú közt „dolgoznak”, némely tekintetben maguk is ilyen kemény fiúvá edződnek. Szó se róla, szükség van keménységre, mi több, erőszakra is időnként, de attól még ő, Kis Ernő nem vágódik hasra előttük.

– Helga! Te tudtad ezt? – fordult az apa odasompolygó párjához, aki eddig a tévét bűvölte.

– Természetesen.

– Basszus! És most? Hogyan tovább, biztos úr?

– Kilépek az egységből.

– Végre! – lélegzett fel megkönnyebbülten.

– Szó sem lehet róla! – protestált Helga hevesen. – Te rendőr vagy, és az is maradsz, angyalkám. Van fogalmad arról, milyen jövő vár ma Magyarországon egy rendőrre?

– Van, éppen ezért lépek ki.

– Pontosabban?

– Most mit izélsz? – próbálta leszerelni az apa boldogan, amiért két álma is megvalósult egyszerre: egyrészt újra együtt melózhat Zsomborral (tudniillik eddig együtt ügyködtek), másrészt nem kell folyton attól félnie, hogy feketéző melósként szégyent hoz a fiára. – Megalázták, megverték. Nézd, milyen csorba lett az angyalkád! Kell ennél több ahhoz, hogy – elnézést a csúf szóért – otthagyja őket a picsába? Vagy nem ezért lépnél ki?

– Részben, de még inkább azért, mert...

– Mert?

– Én is visszaütöttem.

Balogh Gazsi fáradtan ejtőzött egy rozzant hintaszékben. Ő bizony nem bánná, ha már haza mennének a kedves rokonok! Csak esznek, isznak, dumálnak, és meg sem hallják Ubult meg a többi rohadt dögöt, akik, íme, most is veszettül ugatnak. Hogy miért gurul be folyton ezek­től? Ezt már ő is sokszor kérdezte magától. Mindenesetre fura, főként, hogy azelőtt igenis kedvelte a kutyákat.

– Hagyd a francba azokat a dögöket! – szólt rá az ősz asszony, valahányszor az ura el kezdte őket átkozni. – Mit hergeled magad? Inkább törődj bele, amíg meg nem szokod!

Beletörődni? Okos tanács, mindössze az a kérdés, hogyan, hiszen még saját magának sem világos, egyáltalán képes-e vagy nem is akar alkalmazkodni a helyzethez. Aztán itt van ez az örökös fáradtság! Egész nap lazít, még a házi munkát sem végzi el, mégis úgy kimerül, mintha egész nap gürizne. Nem: még jobban, és már semminek sem örül úgy, mint egykor az üzemben, amikor pattogó szikrák közt figyelte, hogyan olvad, fortyog a vas a kohókban. Akkor, de csakis akkor úgy érezte, mintha ő lenne a tűz és vas istene – derült fel egy pillanatra, majd ismét elkomorult. Akkor isten, most piciny porszem csupán, amit a legkisebb szellő is bármikor elfújhat. Bizonyára minden másképp alakul, ha azok ott odafönt... Az ördögbe, már megint velük bajlódik! – sétált végig te­kintete a falon függő képeken. Az egyiknél megtorpant. De hisz ez az ő álombeli szigete! Ugyanaz a szikla, ugyanaz a leány, legfeljebb hárfázik, nem integet, és a haja, a szélben lobogó haja sem szőke, hanem fekete. Na, Dodó bá, most süketelj nekem a szellemről, sze annyit ő is megtanult, hogy az ember legtöbbször arról álmodik, amit napközben látott, megfigyelt – mosolygott magában, amikor a közelben ismét felugattak a Lumen kft. kutyái. Ekkor minden vére a fejébe szaladt, s mint egy megsebzett vadkan csörtetett az ablakhoz.

– Kuss! – üvöltött ki a sötétbe. – Hogy a rák rágja ki a torkotok!

A vendégek riadtan kapták fel a fejüket. Mi történt, megörült? Ez az öreg napról napra háklisabb!

– Á, semmi, csak álmodott – sietett hozzá Baloghné. – Igaz, kedvesem?

– A kutyák...! Nem hallod? Már megint ugatnak.

– Dehogy ugatnak. Ti halltok valamit? – nézett kérdőn Bencére.

– Nem – jelentette ki a kőműves, miután figyelmesen fülelt kifelé. – Bátyuskám, te tényleg csak álmodtál.

– Na ugye! Csukd be az ablakot, és hintázz tovább a székeden vagy tudod, mit? Ülj te is hozzánk az asztalhoz! – kérlelte felesége szelíden, azért nem minden él nélkül.

Balogh úr szótlanul totyogott vissza kedvenc helyére.

– Ül a mennykő, jó nekem itt a sarokban.

– Mit mondtál? Kérlek, beszélj úgy, hogy halljam is.

– Rögtön, Joli, rögtön, csak előbb elszívok egy cigarettát – halászott elő az öreg egy agyongyűrt pakli cigit.

Aztán még sem gyújtott rá. Eszébe jutott, hogy nem szabad. Se enni-inni igazán, cigizni abszolút. Bizonyára minden másképp alakul, ha nem teszik lapátra vagy... megbocsát Kittinek – ismerte be, és nagyot szusszantott. Már most kimondta, s egyedül azt szégyelli, hogy nem mondta ki már régebben. Vajon milyen fia van: szőke, barna, tanult fiú? Milyen klassz lenne borozgatni, beszélgetni a kölyökkel, mint az öccse most Zsomborral. Beszélgethetnének például Kittiről, akinek a kilétét még Jolinak sem fedte fel. Pedig amúgy őszinte, nincsenek előtte titkai. Csak a leányt nem hozta szóba sohasem, miután, ez az igazság, maga sem igen gondolt rá. Mostanig, aztán ránézett a festményre... Fals! Ránézett ő már máskor is, mégsem álmodott a leánnyal – pislantott a kopott, régi-régi kép felé. Tulajdonképpen alig látszik rajta tisztán valami: egy sziget, ha ugyan tényleg az, meg egy hárfázó nőalak. Lehet, hogy mégis Dodó magyarázata helytálló? Újra elpilledt, lélegzete lelassult, s a következő percben már aludt is. Álmában egy felhők fölé magasodó szikla szélén álldogált. Alatta tátongó szakadék sötétlett. Teremtőm, ha én innen lepottyannék! – igyekezett messzebb húzódni. Hanem a mélység vonzása erősebb volt Baloghnál. Egy-két percig küzdött még, aztán érezte, hogy egyre gyorsabban zuhan lefelé.

Hirtelen felberregett az előszoba csengője.

– Vajon ki lehet? – ráncolta össze szemöldökét a ház asszonya.

– Elnézést a zavarásért! Balogh Gáspárt keresem.

– Tessék! – nyitott ajtót bosszúsan. – Itt lakik. Milyen ügyben keresi? – ámult a nyurga, keskeny ajkú legényre.

– Szeretnék boldog születésnapot kívánni az... apámnak.

A kicsi asszony szíve majdnem kiugrott a helyéről. Tiltakozni, üvölteni szeretett volna, de a keskeny ajk, hegyes orr eleve kizárt bármiféle tévedést. Igen, ez az ő Bucija. Pontosan így nézett ő is ki úgy húsz, harminc évvel ezelőtt, vagyis jól sejtette: fia van a férjének. Rendben van, megesik, de miért nem szólt róla eddig még neki sem?

– Maga a felesége?

– Én vagyok.

 – Bemehetek? Van egy ajándékom a számára.

– Gazsi fia – mutatta be a fiatalembert a családnak. – Balogh...

– Nem! Gyulai Aladár. Én Gyulai-fiú vagyok – húzta ki magát önérzetesen az ifjú. – Ő az? – mutatott gyűlölködő arccal a hintaszékben alvó öregre.

– Igen, ő. Gazsi! – rázta meg Baloghné az elcsendesült exkohászt. – Ébredj, meglátogatott a kisfiad.

Miután az öreg továbbra is szendergett a „Gyulai-fiú” kaján mosollyal bontotta ki a kezében tartott dobozt.

– Isten éltessen, papa! – rázta meg ő is az apját. – Nézd, mit hoztam neked!

A rokonok megrökönyödve meredtek a miniatűr dísztárgyra. Egy Balogh Gáspár nevét jelölő vaskoporsó volt.

– Gazember! – sziszegte a nagybácsi. – Kifelé! Pucolj vissza a kurva anyádhoz!

Baloghné halvány arccal nézett a fiúról a férjére, s újra, ezúttal erélyesebben rázta meg a vasöntőt.

– Istenem, meghalt! – sikoltott fel rémülten, miután a férfi erre sem reagált. – Bucikám, bogaram, ne hagyj itt bennünket!

– Nézd meg a pulzusát! – javasolta Kis Ernő.

Az asszony reménykedve kapaszkodott az ötletbe.

– Kicsit ver – ujjongott fel, s izgatottan szorította fülét a férje mellére. – A szíve is.

– Ezek szerint csak elájult! – állapította meg Helga higgadtan. – Hacsak nem kapott infarktust, miután valahogy mégis meglátta ezt az aranyos szuvenírt.

– Vagy alszik – jegyezte meg halkan a matróna. – Talán még hall is bennünket, de már nem tud vagy nem is akar felébredni.

– Ne beszélj zöldséget! – torkollta le Kis Ernő. – Ilyesmi csak a sci- fi filmekben létezik. Telefonálok a mentőknek! – tapogatódzott mobiltelefonja után a zsebében. – Halló, mentők? Itt a Balogh-család. Dohány utca 5! Kérem, jöjjenek ki azonnal! Infarktust kapott a sógorom.

A fiatalember tétován toporgott. Szeméből még sütött a gyűlölet, de aztán fokozatosan ellágyult, és kiejtette kezéből a gyilkos szuvenírt.

– Apám, édesapám! – kerekedett felül benne végül a szeretet. – Bocsáss meg nekünk, mint ahogy mi is megbocsátunk teneked.

Este hat óra. A környékre csend és sötétség borult. Hirtelen felugatott 13 kutya, s percekig vonított, nyüszített, mialatt a szomszédban egy megrokkant lélek várta, hogy beteljesedjék a végzete.

 

[1] Ugyanaz. (lat.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap